Miért olyan nagyon nagyon népszerű (Magyarországon, falun) a nyavalygás? Miért általános válasz egy többperces panaszáradat arra az udvariassági kérdésre, hogy hogy vagy? És miért kell nekem végighallgatnom, miért nem mondhatom meg, hogy én csak épp megálltam és ezzel kimutattam, hogy észrevettelek, megálltam egy pillanatra tiszteletből és mert összefutottunk, igen, nyugtáztam, DE! Legjobb barátnők sem vagyunk, ugye? Miért várod el akkor, hogy szinte már a bugyim színét faggatva én majd számodra kielégítő választ fogok adni, részletekbe menően a kivágott címkétől kezdve az anyagán át és hogy hol vettem meg mennyiért?

Elárulom, elkezdtem már ezt az (eredetileg udvariasságra „kitalált”) kérdést igencsak rövidre zárni: A verzió, hogy sokkolóan és kíméletlenül „pofán váglak” egy nem várt válasszal, míg a B verzió, hogy egész egyszerűen NEM válaszolok…

Az A verzió esetében, mikor úgy döntök, hogy kielégítem a pletykára, vérre és tragédiára, szörnyűségre éhező álmosolyoddal eltakart, de szemeddel elárult MOHÓSÁGOT úgy igazán. Nesze, tessék, ezt akartad, ugye? Tunkolj, sajnálkozz, vegyél elő zsepit, még meg is vigasztallak, hogy végül is nem olyan rossz ám, HISZ EZT VÁROD, nemde bár? Utána pedig úgy teszek, mint aki nem vette észre, hogy korrigálni próbálsz pár közhellyel, szégyenteljes mosollyal kívánsz jobbulást vagy jószerencsét, és még véletlenül sem mész bele abba, amit eleve takargatni akartál, miszerint TE, igen te, olyan faszányosan vagy, mint még soha, csak jobban esik a másik dagonyájában turizni épp, vagy magadból indultál ki és még véletlenül sem akarsz irigységet kiváltani belőlem a fene nagy örömöddel…

Amit egyébként még csak nem is értek: miért lennék rád irigy? Azt hiszed, nem tudom, mi van a boldogságod mögött vagy épp mi volt előtte? Te magad árultad el az éjjeli sírógörcsöket és taglaltad nem olyan rég a komoly ilyen olyan gondokat és különben is minimum egy tízessel idősebb vagy, hisz TI szerettek annyira tapicskolni és a régi rendszerben megszokva rejtegetni, ha kicsit is jól megy, ez már rutin, ez már a véretek, nincs mit tenni, ilyenek vagytok, fogadjunk el ilyennek – míg FORDÍTVA egész egyszerűen NEM ÉS NEM működik!

Áruld már el, TE miért nem tudod AZT elfogadni, hogy láttam látom az utad, és örülök az örömödnek, egy pillanatig nem szeretnék a helyedben lenni, nekem ott jó ahol vagyok épp? Hihetetlen? Azt hiszed, hazudok? Paranoiás vagy? Költői kérdés.

A B verzióban pedig Ti tartoztok, akiket egyszerűbb levegőnek nézni, mint áldozatotokká válni. Utóbbivá akár azzal, hogy ha csak egyszer, egyetlen egyszer válaszoltam neked, onnantól fogva feljogosítva érzed magad arra, hogy kéretlen tanácsot adj, parancsokat osztogass, megfellebbezhetetlen véleményt nyilváníts vagy éppen számon kérj a jövőben, akárhányszor csak ahhoz van kedved. Szerinted, csak mert nálad veszem a kenyeret/cigit/gyógyszert/stb. onnantól fogva JOGOD van kifaggatni akkor is, ha a buszmegállóban vagy fagyizás közben futunk össze, azt hiszed, ismersz, mert tudod, hogy szeletelve szoktam kérni / egyre gyengébbet szívok / épp megint kiváltottam a fogamzásgátlóm / blablabla, tényleg azt gondolod hogy „rád is tartozik a bugyim színe”?

Elárulom, NEM, nem tartozik rád. És ha tovább erősködsz, könyökölsz, osztasz, piszkálsz, elárulom, van a faluban MÁSIK pékség/dohánybolt/gyógyszertár/és egyéb üzlet. Mindez nem azért történik, mert büdösbunkófalusiparasztok vagytok, kiemelném. Hanem mert nincs kedvem ebbe a játékba beszállni, kiismertem egy időre, mi hogyan is működik, és nem, nincs szükségem több öregemberre körülöttem… Lelki-tatákra és lelki-mamákra…

Arra van szükségem, hogy lelki-korombelivel beszélgessek, lógjak, csináljak programokat vagy akár csak üljünk egymás mellett egy kapucsínó mellett, napközben, a folyóparton és egymást ne leszívjuk, hanem feltöltsük… Hogy szívből mosolyogjunk, koccintsunk a kanalainkkal a fagyizóban vagy épp valami fantasztikus élményt ecseteljünk a játszón, ingerült pocskondiázás helyett… Arra van szükségem, hogy elfelejthessem már végre, hogy „annakidején” meg „anno” meg „azátkosjobbvolt”, és saját magam szerezhessek 21. századi élményeket, amivel majd ÉN fogom szarrá idegesíteni az unokáimat vagy épp nyugdíj alatt az éppen mellettem lakó fiatal nyikhajokat (akik úgyse viszik semmire és úristen, tudom, mivé teszik majd a világot és hogy hülyék, blablabla).

Hát nem jó kis terv ez? Lélekben fiatalok kerestetnek, ráncos szem nem akadály!

A kép Ron Mueck ausztrál művész überrealista szobrairól készült.