Testem börtönében

„Csak a test öregszik, a lélek nem” – igaz! Időnként úgy érzem, be vagyok zárva a testembe. Szellemi és lelki értelemben legalábbis. Introvertált ember vagyok, sokszor önsanyargató gondolatokkal. Kevés embernek nyílok meg, ami együtt jár azzal, hogy nem túlzottan kedvelem a felszínes társasági összejöveteleket sem. Ahol mosolyogni kötelező. Frászt. Miért csak akkor érek valamit, ha én vagyok a társaság középpontja? Főleg úgy, hogy megjelenni szigorúan és mindenképpen, mert különben sértődés és társaik, amúgy pedig mindenki szarik a másik arcába. Felesleges dolgok ezek. Inkább legyen 1-2 minőségi baráti kapcsolatom. És nem, nem beszélek magamról. Nem mindenkinek. Nyitott szemmel és füllel járom a világot, és tisztában vagyok azzal, hogy a bánatom senkit nem érdekel, mert szerencsére nem az ő bánata, az örömöm pedig azért nem, mert maximum irigységet ébreszt másokban, örömöt csak ritkán. Ezt érzem én.

Azonban ha arra gondolok, ami a munkám is jelenleg, egy szánalmas kis majomnak érzem magam, aki előtt még egy csodás élet áll, de csak búsul és jajong rendületlenül.

Mit szóljon az, aki mellől már kihalt mindenki? Mit szóljon az, aki beszélne, de nem tud, mert annyi erő nincs már a testében hogy a száját beszédre formálja? És az, aki szívesen élne társasági életet, csak már képtelen rá? Vagy akiből már hang nem jön? Mit szóljon az, aki egy szépen felépített, majd leélt élet után, csak mert több haszon nincs már benne, bekerül valamilyen szociális ellátó intézménybe?

Idősekkel foglalkozom jelenleg. Nap mint nap szembesülök a problémáikkal. Többségük a legalapvetőbb szükségleteket sem képes segítség nélkül kielégíteni. A szemem könnybe lábad, mikor ilyet hallok :” minden nap könyörgőm az Istenhez hogy vegyen végre magához, és ne szenvedjek tovább, de nem hallgat meg”. – mi erre a jó válasz? Rögtönzés. Kiesik a számból egy bődületes marhaság ( akkor és ott legalábbis nagyon annak tűnt ) : “mert biztos célja van még magával mamus, ne mondjon ilyeneket!”

Ugyan milyen élet az már, mikor egyedül felülni nem vagyok képes, mikor farkas éhes vagyok, de nem tudok enni. Egyedül semmiképpen, de segítséggel is csak lassan és keveset, mert 2 falat között az összes szusz elhagy? Milyen célja lehet még egy ilyen keserves életnek? Lehet, hogy én ( és a hozzám hasonlóak ) vagyok a célzott, hogy lássam meg egyértelműen : az Élet csodás. Addig kell élni, míg csak lehet. Nem minden, de szinte bármi áron!

Testembe zárva? Hülye vagyok? Valóban börtönben vagyok??? Nem, nem én vagyok bezárva, ha az én lelkem elröppen, a testem még tudja követni! De ők? Szegénykéim! Hiába szárnyal már a fantáziájuk, maradnak ott ahol vannak. Talán ezért is időznek a múltban annyit, mert az emlékeik szárnyán még repülhetnek egy keveset. De már szinte soha nem előre! Becsüljétek a szüleiteket, hallgassátok meg őket, próbáljunk meg kedvesek lenni az idősekkel. Rettentően hálásak minden jó szóért, érintésért! Fontos nekik is. De a többségük már leírta saját magát, kérni nem fogják. Azonban látom a szemekben a csillogást, a mosolyra húzódó szájakat, és persze van aki megköszöni, és ők valóban komolyan is gondolnak minden köszönömöt. ŐSZINTÉN! Adni pedig jó, nekik pláne!

Megtaláltam magam az ápolói hivatásban. Azzal hogy adok, duplán kapok is. Nem könnyű egy napot végigcsinálni, de ha lejár a munkaidőm, én jöhetek haza. És azt gondolom, ez mindennél fontosabb. Amíg erő és egészség van, közhely bár, de tényleg mindenünk meg van. Becsüljük meg jobban, és éljük boldogan az életünket!

Fekete Macska írása


Gyere, írj Te is. Inspirálót vagy elgondolkodtatót. Küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatotMinden gondolat, érzés számít. A Tied is!

                                                         Arlette

Történelmi Hősnők

Az archivált szerzők írásai olvashatók itt.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.