Elkezdődött az adventi időszak. Túl az első gyertyagyújtáson (természetesen saját kezűleg készített koszorúval, közösségi oldalon megosztva…) megjelentek sorban az adakozási „lehetőségek”. Nem, nem elég az adód egy százaléka, vegyél konzervet, küldj télikabátot, telefonálj emelt díjért és a többiek.
Semmi bajom az adakozással, inkább annak kampányszerűségében találok kivetnivalót. Miért nem lehet egész évben segíteni? Vagy ha szeptemberben adakozik valaki, az már nem is számít, csak az ünnepi? Hogyan döntsem el, kinek van nagyobb szüksége az én kis adakozásra elkülönített büdzsémre? Kutyáknak a menhelyen vagy a személyesen ismert családnak? Hogy tudnám becsukni a szemem és nem sajnálkozni azon, küzdve a bűntudattal, hogy mindenkinek NEM LEHET? Elárulom: bízom abban, hogy nekik IS segít valaki.
Valahogy az az érzésem van, hogy az adakozásban ráadásul azok szoktak részt venni, akik maguk is lentről jöttek (Mark Zuckerberg, aki valódi példát mutat kezdeményezéseivel). Vagy az elhivatottak, maguk is fillérekből tengődve. Vagy kampánycélra törekvők, ahol jogosan merül fel a hátsó szándék, de hát lelkük rajta. A fogadó félnek végül is mindegy, gondolhatjuk, hisz sok esetben szégyelli, hogy egyáltalán szüksége van a segítségre. Én személy szerint a névtelen segítség nyújtást választottam jó ideje. „Aki ad, hallgasson róla. Beszéljen róla az, aki kapta.” tartja a mondás és vallom magam is. Akiket megtanítanak halászni ahelyett, hogy a halat adnák folyamatosan, azok boldogulni fognak később is. Van, hogy egy egyszeri segítségnyújtás, legyen az anyagi vagy lelki, segít kimászni a gödörből örökre! Ennek illusztrálása következik (részlet egy bajba jutott anya vallomásából, a teljesség igénye nélkül):
„….Őszintén szólva nagyon nehezek a napok. Túl sok időm van gondolkodni és sokszor élni sincs nagyon kedvem. De túléljük kisfiam, ezt is. Álmodozom egy állásról, ahol elfogadnak és szeretnek, egy kis házról, ahova bármikor hazajöhetsz és sok hasznos és haszontalan dologról, amit megvehetek neked és magamnak…
Ma azt hazudtam, hogy apáddal vagy, amíg én dolgozom, hogy ne kelljen magyarázkodni. Szükség törvényt bont. Ez van. Én és a közeli ismerőseim tudják, mi történt, még a kutya is majdnem bokán harapott, a többieknek nincs közük hozzá. Sose felejtsd el, nagyon szeretlek, akkor is, ha kicsit megkönnyebbültem, bevallom, hogy jó helyen vagy, talán még jobban is, mint nálam. Ezt se felejtsd el soha…
Most folytatom. Tehát az idei karácsony nélküled telik, kisfiam. Talán jövőre már velem. Lassan fél éves vagy és én csak havonta láthatlak. Hármasban ünnepeltünk, anyu apu meg én. Voltunk vásárolni, csak szerényen, szerény ajándékokkal. Ha minden jól sikerül, jövő nyárra már talpra állok anyagilag és tudom magam mértékkel eltartani….
Az utolsó napom volt ma a terhesség óta az első munkahelyemen. Már délután egy órakor eljöttem, annyira elegem volt. Ki sem fizettek rendesen, a szabadságomnak csak a felét adták ki, úgyhogy úgy éreztem, nem bírom tovább. Keresztapám felajánlotta, hogy kifizeti a hitelem maradékát, így neki fogok tartozni, nem a banknak. Iszonyú rendes tőle…. Még mindig írogatok az angyalomnak, kérem őt, segítsen a gondjaimat megoldani. Csak a munkának élek fiam és csak te lebegsz a szemem előtt minden nap. Hogy ha szűkösen is, de együtt lehessünk…
Kedves kismanóm! Holnap találkozunk megint. Megnézem a kinőtt fogacskádat! És nem foglak tudni felcipelni, mert már több mint nyolc kilós vagy. Ma kitűnő napom volt. Megnéztem egy filmet anyuval, későn keltem, voltam a postán és vettem kenyeret. Útközben találkoztam a postással és odaadott egy ajánlott levelet. Benne csupa jó hír!… A régi munkáimért, amikkel leszázalékoltak, sok pénzt fogok kapni, egyben visszamenőleg is jó pár hónapra. Kijött róla a határozat…
Ma volt a szerencsenapom. Sikerült beszélni a munkaügyi központban a megváltozott munkaképességűekért felelős hölggyel, és lehet, hogy lesz munkám itt a közelben. Adott egy telefonszámot, kit kell fölhívni, és hogy mit kell mondani. Holnap felhívom…
Olyan üresség érzés tört rám, hogy ma sírtam Ágnes Vanilla József Attila versein. Drága fiam, hát azért szültelek a világra, hogy mások neveljenek fel? Olyan mélyről jövő üresség ez, ami szabályosan lefagyaszt. Csak bambulok fájdalmamban és küzdök magammal….
Megvolt a harmadik tárgyalás. Sikerült! Velem élhetsz fiam, ez egy komoly procedúra, beszoktatással, ütemtervvel stb, hónapokig fog tartani, de állok elébe… Mától velem él a fiam, hivatalosan is. Eljárok a kezelésekre, fogytam tíz kilót, edzésre is járok, és találtam állást, dolgozom! Élem mindennapjaimat, szereztem barátokat és nevelem a fiam… SIKERÜLT! Ennél több nem is kell…”
Gyere, írj Te is. Inspirálót vagy elgondolkodtatót. Küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden gondolat, érzés számít. A Tied is!
Arlette
