Értem már, mit érezhet a tősgyökeres londoni az utcáira kilépve. Én ízig-vérig, zsigerileg, sokadik generációs nagyvárosi vagyok- annak minden gőgjével és perverziójával.

Varázspor. Mintha tündérek járták volna be a várost és szórták volna a benne élőkre, akik ettől valami furcsa, bizarr álomba merülve másutt látják magukat, mint a valóság. Élő halottak. Esetleg nem tündérpor, hanem szerhasználat…

Reggelente biorobotok árasztják el lakóparkjaikból fővárosom utcáit, sietős léptekkel rohannak önnön fontosságuk tudatában multikultis- proaktív munkahelyeikre. Kihegyezett kis malaclábak kényszerülnek kopogós cipőkbe, zsírszegény salátákra, pörköltmentes életre. Slim fit ingeikben feszengő, gyöngyöző izzadtságú fiatalemberek “kúl metropolitan akkont menedzser” lendülettel lépnek be belvárosi üvegpalotáik szentélyeibe. Négyzetméterben, autómárkában és légköbméterben mért emberek tucatjai özönlik el nap mint nap a városomat, s hozzák magukkal és erőszakolják rám értékrendjüket betolakodásukkal, birtoklási vágyukkal és törtetésükkel.

Adjátok vissza a belvárosomat, amit bulibárók züllesztettek éjjel-nappal Budapest és kanbulik színterévé!  Adjátok vissza városom igazi, régi értékeit: hol egy hídépítő köztetek, egy író vagy bárki más, aki nem pusztán loftlakását – sokadik középkategóriás, életérzésnek csúfolt új autóját akarja megszerezni itt, bármi áron?

Felértékeltétek a városból mindazt, aminek korábban semmi különösebb jelentősége nem volt: a lerobbant belvárosi bérházakat, a tömeget, a street foodnak csúfolt zabálást úton- útfélen. Közben pedig értéktelenné tettétek mindazt, amiből ez a város épült: alkotók nyomorából, hitéből, művészek elhivatottságából. Értékké tettétek az önfényezést vloggerségként vagy multis paprikajancsiként, miközben kukába dobtátok a kultúrát, a műveltséget, jó modort és vagyonhoz tartozó felelősséget is.

Fuldoklom a kolbászszagú vidékiektől, akik az ünnepek után  házi kolbászaikkal megtömött autóikkal visszaözönlenek a városba! Fojtogat a pökhendiségük, önnön fontosságuk tudata, ahogy már a párizsi Szajna-partra képzelik magukat átvetett sáljaikban, ahogy nagyvilágibbak bárkinél, miközben bőrükből még árad a vidéki nyomor szaga.

Büszkén villognak korábbi gyógyszergyári szeméttelepre felhúzott lakóparkjaikkal ( ezt nyilván a fejlesztő kihagyta a leírásból), koporsó 250cm belmagasságú lakásaikban feszítenek préselt furnér bútoraik közt, ahol az élhetetlen teraszokat az élelmes vállalkozók éppúgy fele négyzetméter áron adták el, mint a válaszfalaik alatt lévő négyzetmétereket. ( Vegyél egy papírt és mérd le, vajon az 55nm-es újépítésű lakásod válaszfalakkal vagy a nélkül 55nm-e. Csak, mert tudod, a válaszfalon még Te sem tudsz élni… Ha szerencséd van, 52-re ki fog jönni. 300e Ft/ nm-el mennyit is húztak rajtad?)

De én vagyok nem elég trendi? Az én elhivatottságom a kérdőjeles? Az én értékeimet kellene mérlegelnem s dönteni azt, hajlandó vagyok az anyámat is eladni a sikerért?

A Duna-parton nem találok lassan unatkozó, eltartott, jólétükben a gyerek mellett duzzogó, okostelefonjuk képernyőjére gyógyult asszonykákon kívül mást. Nem ülnek mellém kavicsot dobálni költők a Duna-partra. Érthető, hisz 150 ezres albérleti díjjal csak a mérgezett egerek maradnak a városban. Hol egy mecénás köztetek, aki nem induló start-upot akar támogatni a jövőbeli nagy lóvé reményében, hanem aki költőket támogat? Lassan csak néhány zsidógyerek marad velem kavicsot dobálni, mert mindenki más roppant fontos lett.

Apám torinói Fiatja a kertjében rohadt szét, mert “Úriember nem vezet autót, hanem leint egy taxit” ( Nem ide tartozva, de zárójelben jegyzem meg, azt a taxis is remélem egy kórház bejárata előtt hagyják majd megdögleni, aki 3 ezer forintért vitte onnan a törött karú mamikát két utcával arrébb. Uzsóki kórház, 2016. 01. 11. Ha olvasnád, bár ennek esélye, hogy olvasni tudna/akarna..)

20 éve az én autóm volt az egyetlen a környékemen, ma pedig élethalál harcot kell vívnom az újonnan érkezettekkel “szabad piaci verseny témakörében”.

Sajnálom is ezeket az embereket. Nem csak az én életemet teszik élhetetlenné, hanem a sajátjukat is. Amikor elhitték, hogy a Happy kezdetű házakban élni egymás nyakán az szó szerint érthető, amikor feladták a végeláthatatlan távolságot, szomszédsági kapcsolatokat a város személytelen zsúfoltságáért. Amikor elhitték, hogy a 180%-ában betáblázott fizetéseik a törlesztőrészleteikkel a presztízsükhöz elengedhetetlen autókkal, házakkal, éttermekkel minőségi életet jelentenek.

Nem az a bajom, hogy itt keresik a boldogulásukat. Hanem az, hogy rám akarják kényszeríteni mindazt a szűk látókörű, mérhetetlenül ostoba és felszínes világot, amit magukkal hoztak vagy ami kialakításában asszisztálnak.

Adjátok vissza a hozzám hasonlók helyét az elismertségben, tiszteletben és a társadalmi státuszban! Nem vagyok hajlandó a Ti mércétekkel mérni magam sem a többi, számomra értékes embert!