Megint véget ért egy nyár. Találkozol valakivel, ábrándozol róla. Aztán tízből kilencszer azt kívánod, hogy soha ne ismerted volna meg.

Megszámlálhatatlanul sokszor el lehet követni ugyanazt a hibát.

El is követtem! Hiszen először azt hittem, csak véletlenül alakult most így, a következő pár alkalommal már egyre hamarabb láttam be, hogy nincs jó vége. Nagyon sokadszorra, már annak az esélye, hogy ez most a kivétel lesz, nagyon kevés a valószínűsége.

Csikorgó szeretetéhségem csillapításaként, rá kellett jönnöm végül is, hogy az összes megfelelési kényszeremet én támasztom magam. Amikor már túl sok fájdalmat okoztam magamnak, a félelmeim által, gondosan felépített falaim börtönébe zárkózva rájövök, valós lényemnek megfelelően, nem tudok magányos lenni. Becsapni nem tudom magam, sem ürügyekkel, sem gyávasággal. Be kell látnom, lehetetlen kirekeszteni a múlt emlékeit, bár néhány, egyenesen fájdalmasak. Némán tudnék ordítani! Minden, amit átéltem, segített azzá válni, aki most vagyok.

Nagyon nem mindegy, hogy egyedül szeretek lenni, vagy néha szeretnék lenni.

Elmélkedem, este tíz óra van, pohár rosém kortyolgatom. Kiskutyám, már sokadik plüss nyulát rágja szét. Sebaj, mosolygok.

---

Ha úgy érzed, megosztanád Te is érzéseidet, gondolataidat, írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.

Minden gondolat számít. A Tied is!

                                                         Arlette