Anyu(k)

Miért is bőgök végig minden egyes anyák napját, azon kívül, hogy megható, hogy a gyerekem készült, verset magolt, rajzolt, ragasztott, csak nekem?

Bőgök ilyenkor minden egyes anyáért, aki nem élhette meg ezt, mert korán távozott közülünk. Bőgök azokért, akiknek a gyereke búcsúzott ideje korán. Azokért, akik ma nem tudnak ennivalót adni a sajátjuknak és azokért, akik betegséggel küzdenek. Sírok a saját elmúlt gyerekkoromért, az anyámért, aki felnevelt és akinek 36 évesen is gyerek vagyok.

Olvasom Zoé írását (Ó, az a szent anyaság) és egyik végletből a másikba esek. Egyrészt azt gondolom, hogy nagy bátorság így szembe menni a társadalmi nyomással és csak a művészetnek élni. Ehhez valószínűleg kellett egy elfogadó család és hogy nem itthon nevelkedett. Ha volt is bennem művészhajlam, azt igyekeztem elnyomni. Ez tök szomorú, így utólag. Tizenegy évesen verseket írtam és nem mutattam meg senkinek. Anyámnak sem. Miért nem mertem felvállalni? Azóta sem tudom. Önbizalomhiány, vagy talán féltem, hogy valakinek nem tetszik az, ami annyira a belső lényegem. Szóval nagy tiszteletem Zoénak. Azért is, mert kellő önismerettel, tudatosan úgy döntött, hogy nem való neki a gyerek. Sajnos, ezt ma nálunk nehezebben fogadják el, mint azt, hogy ha egy anya képtelen gondoskodni a gyerekéről.

Másrészről, egyet kell értsek Puzsérral, a biológiával nem lehet vitatkozni. Azért születtem nőnek, hogy próbáljam ebből kihozni a legtöbbet, hogy igyekezzek ezeket a tulajdonságaimat erősíteni-én így gondolom. Nem a külsőségekben, a műkörömben vagy a miniszoknyában. A lemondást, a gondoskodást, az empátiát. Ilyen hajlam a legtöbb nőben van. Nem volt könnyű ezt úgy, hogy kifejezetten nagy volt rajtam a nyomás, hogy továbbtanuljak, mert a képességeim adottak voltak. A kérdés csak az: lehet-e, kell-e választani anyaság és karrier/kiteljesedés között? Megy-e a kettő egyszerre? Nem sérül-e a másik az egyik rovására? Én írtam úgy verset, hogy a kétéves a hátamon ugrált. 🙂

Talán ő segít, hogy az egóm ne lőjön ki a Holdra. Visszaránt a realitásba.

Szerintem az én generációm annak a szerencsétlen átmenetnek az áldozata, hogy hihetetlen a nyomás mindkét oldalon. Az anyaság önmagában nem perspektíva, és a mai férfiak, bocsánat, de nem is nyújtanak biztos hátteret ennek. Az anyaság első pár éve egy hihetetlenül kiszolgáltatott élethelyzet és mi már nem bízunk egymásban. Már a házasság sem biztosíték semmire sem. Pici gyerekekkel válnak el párok és lézengenek a gyerektelen házasok, egy-két kutyával vagy macskával. Nekem ez magas, de azt gondolom, ez tényleg egy átmenet, és remélem, a nőkben és a társadalomban is visszaáll majd valamennyire ez az egyensúly, hogy a nők ne érezzék kiszolgáltatottnak magukat, de ne érezzék azt sem, hogy valamiről lemaradnak a gyerek miatt, mert nekem ugyanúgy nem tetszik a társadalmi nyomás, ahogyan nem tetszik a Huxley-féle, petri csészében szaporodó szép új világ képe sem.

Gondolkodólány

Nevem Gondolkodólány, születtem a rendszerváltás évtizedében egy rendszert nem váltó országban. Lehettem volna oktató, de nem lettem. Voltak-vannak függőségeim. Vissza-visszatérnek, kísértenek, mint a hiány, meg a magány. Lassan elhiszem, hogy ezek az élet velejárói. Vannak elveim is, ragaszkodom hozzájuk, összetartanak. Próbálok felnőni, több-kevesebb sikerrel. Próbálok példát mutatni, néha még kevesebb sikerrel. Szeretem, ha szeretnek, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem megy minden áron.

Nincs még hozzászólás

Hozzászólások letiltva