Érezni akarom a dühöt, a fájdalmat. Csak így tudok felállni.

Írtam egy posztot a közösségi oldalon: cirka ötszáz embert értem el vele, hatvanan lájkolták és tizenhatan megosztották. Nem is rossz, így elsőre. De kinek és miért is írtam? Tényleg érzelemből, arról, ami akkor bennem volt és kikívánkozott. Csak magamnak, hogy tudatosítsam, mit is érzek.

Mert nekem ez nem természetes.

Meg kellett magamnak engedni, tanulni; hogy érezzek és ezeket kifejezzem. Sokak számára ez hihetetlen lehet, pedig így van. Érzelemmentes környezetben nőttem fel, ez vált számomra természetessé. Csak lassan eszméltem rá, hogy nekem is jogom van érezni, sőt negatív érzelmeim is lehetnek és ezek önmagukban nem rosszak.

Kamasz koromban zaklattak – családon belül – pont az, akitől a biztonságot kellett volna megkapnom, és aki édesanyám második férje volt. Inkább nem éreztem. Nem érezhettem, mert meg kellett édesanyámat védenem egy ismételt válástól. Legalábbis akkor azt hittem.

Amikor véletlenül elszóltam magam és kiderült, nem tudtam beszélni róla, mert hogy is lehet azt szavakkal kifejezni, ami amúgy is tabu téma. Ezért aztán nem is hitt nekem édesanyám, kétségbe vonta szavaimat, érzéseimet. Ismét egy kiváló megerősítés, hogy akkor ne érezzek, mert ez a jobb nekem. Működött is egy darabig az életem, míg el nem értem azt a pontot, ahonnan vagy felfelé vezet az út, vagy sehová.

„Mert minden erős, független nő mögött ott van egy kislány, akinek meg kellett tanulnia felállni a padlóról és soha többé nem függeni másoktól.”

Túléltem, mert ami nem öl meg, az megerősít. És jöttem ki és felfelé, halomnyi önismereti könyv, pszichológus, és 12 lépéses csoportgyűlés eredményeképpen. A nehezén túl vagyok, feldolgoztam – mondta a legutolsó szexuálpszichológus. De a zsigereimben még benne vannak az érzések – a félelem, a szégyen, a bűntudat, az érzések elnyomása. Hát ezért kell újratanulnom, megengedni, felismerni az érzéseimet. Nehéz leásni a mélybe a mindennapok interakciói során, időigényes őszintén felismerni, bevallani a mozgatórugókat.

Hát ezért írtam levelet. S, hogy ha csak egy embernek is tudok segíteni, akkor azért. Mert én is csak egy könyv segítségével eszméltem rá, törtem át a tudattalant, mi is történt úgy húsz évvel azelőtt.

Írtam egy levelet és pont ahhoz nem jutott el, akinek szántam. Mert ehhez még gyáva voltam: kitárulkozni, megmutatni az érzéseimet félelmetes dolog számomra és tapasztalataim szerint mások számára is. Félünk, hogy az álarc mögött meglátják esendő lényünket. Pedig senki sem tökéletes. Én – nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek…


Ha úgy érzed, Neked is szükséged lenne rá, írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatotMinden gondolat, érzés számít. A Tied is!

                                                         Arlette

Kék Nő

Többgyerekes anyaként nem bezárkóztam, nem vesztem el a munka-család-háztartás háromszögében. Inkább kinyíltam tőle, elhagytam a szélsőséges gondolkodásomat és keresem az arany középutat. Hiszek a kapcsolatokban, a közösségben, az emberi jóságban.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.