Akarod tudni, ki Arlette? Vagy azt, hogyan talált vissza a kíméletlenül őszinte, enyhén beilleszkedési zavaros, túlfejlett igazságérzetű lány onnan, hogy már akkor sem mondott senkinek kellemetlent, bántót, amikor pedig igazán szükség lett volna rá?  Hogyan tűnt el a személyisége a társadalomba beilleszkedéssel, a “nem bántunk másokat az igazsággal” annyira, hogy a végén arc nélküli blogba kezdett? Érdekel, miért érzi végre azt, hogy már különbséget tud tenni önfeladás és beilleszkedés között?

Adrienn vagyok.
Tudom, hogy általában a halál árnyákéból visszatérők vállalják, min mentek keresztül. A testi sebekből felépülést.  Velem nem ez történt.

“Ne mondd, mert mindig megbántod az embereket. „Bántod az embereket”

Egyetlen diagnózis sem mentesít a saját felelősségem alól. Semmilyen címke. Se a szülői környezet, az apám –anyám nem szeretett, nem jól, nem úgy szeretett. 43 évesen már én döntöm el, mit és miért teszek.
Erodálta az összes önfejlesztő oldal a kifejezéseket, mint elengedés és önazonosság. Egyszerű, hétköznapi emberek hétköznapi problémáira is ráhúzták, miközben azok, akik valóban mélyen szenvedtek, be sem merték vallani.

Ma már el merem fogadni „ogre vagyok, és ez nem fog változni” Sosem fognak többen szeretni, se jobban elfogadni. De ez már nem számít. Az számít, én végre megtanultam élni önmagammal. Akkor is, ha  az egy picit túlfejlett kritikai érzékű, néha érdes csajszi is.
Nem Bihari Vikiként, gúnyolva önmagam s ettől sajnálhatóvá – szerethetővé válni. Nem testi fogyatékosként, aki annak ellenére inspiratív.

Lassan, de egyre biztosabban kérdőjelezem meg, valóban én lennék fogyatékos, ha egyáltalán bárkit annak kell látnunk.
„A napfény is éget, ha sokat kapunk belőle..”

Elfogadtam, hogy másként érdekelnek az emberek. Nem feltétlen az egyén önmagáért.
De érdekel, hogy mindenki a megfelelő helyre kerüljön, mert kiegyensúlyozott emberek közt, egészségesen működő társadalomban élni mindenki érdeke. Ugyanakkor nem én vagyok a legtehnokratább a környezetemben, azt gondolom..

Amit megértettem, sosem fog az igazságérzetem elhagyni. Vagy amit ÉN igazságként élek meg. Se magammal, se másokkal szemben. Megértettem és elfogadtam, hogy öntörvényű vagyok, makacs, az arcomra vannak írva a gondolataim. De nem fogok kék auti pólóban járni, hogy mindenki nyugodtan előhúzhassa a skatulyát, amibe begyömöszölve megnyugodhat, hisz vele minden rendben van, csak ez a kis gyogyós nem bírja a tömeget / zajt / nincsenek szociális skilljei. (Értsd, nem hazudik folyékonyan mást, mint amit gondol).

Van, ahol igenis nem velem van a baj.

Ha mindenki, aki az asztalom körül ül és nem visel billogot arról, hogy „embereket bánt meg” elmondhatja a legelső, legostobább és engem mélyen bántó gondolatát, akkor nem hiszem, hogy nekem kell minden mozdulatomat, gondolatomat, tettemet állandó önreflexiónak alávetni… majd mélyen hallgatni.

Eddig az ilyen helyzetekben csendben maradtam. Ma már nem teszem.

“Bántasz másokat”. Azt soha senki nem kérdezte, engem ők nem bántanak-e…..

Aztán rájöttem, talán én vagyok a szerencsésebb. A hiányzó vagy rosszul működő megfelelhetnékemmel, az integrálhatatlanságommal. Miközben én öntörvényűen nemet mondtam a nekem fájó dolgokra, miközben felálltam, ha úgy éreztem, sértő a helyzet az „épek” lehajtották a fejüket, nyeltek egyet és fogcsikorgatva tűrtek.

Sokáig segített, hogy itt valaki más bőrébe bújhattam. Aztán, egy idő után tudat hasadt állapottá vált. El kellett döntenem, mit tudok, akarok vállalni magamból. Nem akarok többé nicknév mögött puffogni, a sajátom mögött pedig kussolni.

Ma már azt hiszem, jól van ez így. Akkor is, ha nem rejtőzöm tovább.

Adrienn vagyok.