“AZ ANYASÁG CSODA”
Belecsöppentem az élet forgatagába, próbálok zsonglőrködni a nekem kiosztott labdákkal, amik újra fel- és felszállnak, de a gravitáció bízvást visszahúzza, újból és újból felém indítja, hogy fejbe csapjanak. A világ harcol ellenem, miközben néha kétségbeesve próbálom a darabokat a kezedbe megtartani, de azok újra és újra becsapódó terhe alatt szépen lassan összerogyom, szétesem.
Próbálom kiválogatni az életem mozaikjaiból azokat az elemeket, amiket én magam választottam és adtam hozzá, mindazt, amit szívedből szeretnék, aminek birtoklása valódi öröm, hogy a többit lassan elengedjem…
Ha mélyen magamba nézek, akkor is tudom, hogy nem a társadalom nyomására, vagy a szülők, nagyszülők kényszerére, vagy bármi hasonló okán lettem fiatalon anya.
Mindig is vágytam arra, hogy éljen bennem a lendület, hogy szárnyaljak a kicsikkel, hogy teljes szívvel mutassam meg nekik a felfedezni váró világot. Akartam és még mindig akarom.
A szakma választásom szintén egy szerelem volt, egy teljesen másik, olyan amiért feladtam, hogy aztán kapjak, küzdötten és nyertem, megszereztem… de mind a mai napig harcolhassak.
Nem lennék egész egyik nélkül sem.
De mégis úgy tűnik, hogy választanom kell, vagy választanak helyettem.
- Miért nem élünk olyan világban, ahol nem próbálják eldönteni az ember lánya helyett, hogy a mi a jobb neki?
- Miért van az, hogy azzal, hogy anyává váltam a munkahelyemen képtelenek elfogadni, hogy mellette gondolkodó ember is vagyok és az agyam tevékenysége nem csökkelt le a „nézd ezen a képen ott olyan aranyosak!”-ra.
- Miért olyan nehéz megérteni, hogy össze tudom, össze akarom fogni az életem darabjait, hogy ha kissé sarkosan is, apró hézagokkal, de megfelelően stimmeljenek?
- Miért nem jár esély, hogy bizonyítsam? Miért nem adott a lehetőség, mint bárki másnak, hogy a tettei beszéljenek, ne pedig az, amit rám nézve, ismerve a csomagjaimat, kigondolnak?
- Miért olyan megdöbbentő, hogy több akarok lenni, hogy többé akarok válni, hogy meg akarok valósítani, és hogy példa akarok maradni a gyerekeim számára, nem olyasvalaki, akit eltaposnak, vagy olyan, aki hagyja, hogy félre tegyék.
De ha megállok egy pillanatra, elgondolkodom.
Megéri? Akarok itt küzdeni, az előítéletek ellen? Fel akarok lázadni és megmutatni nekik?
Mikor elfogy az erőm, amikor kissé megingok, és a labdák tömegéből egy-egy bucskázva kisiklik a fáradt kezeim közül, és lassan a földre koppan, mint egy lassított felvétel, majd messzebb a lábamtól is elgurul, hogy aztán futva kövessem, miközben az élet-játék rendületlenül megy tovább… Valahol, valamikor, néha… elgyengülök.
Lehet könnyebb lenne beállni a sorba? Lehet könnyebb lenne elfogadni?
De az nem én lennék.
Felmerül a kérdés, hogy itt van-e az idő és hely, ez-e a jól megválasztott alkalom a harcra? Itt vagyok jó helyen…?
Formáld Te is a világot! Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.
Minden gondolat számít. A Tied is!
Arlette
