… de hogy jön ez vajon össze Arlette-tel,  az iróniával és a kritikai gondolkodással?

Néztem egyik nap az ablakból egy autókerék mellett guggoló férfit, majd azt mondtam páromnak: ” lehet most szurkálta ki a kerekét az ellenségének bosszúból”. Ő rám nézett, s azt mondta, “miért jut mindig, mindenről a legrosszabb forgatókönyv eszedbe? Az élet szép, soha ilyen jó dolgunk még nem volt a bolygón, mint most, (nekünk különösen), miért látod mindig, mindenhol a negatívumot?

46 éves vagyok. S igen, egyre tisztábban érzem, mennyire rombol az, amiről én azt hittem, segítség. Sorscsapásnak, istenverésnek tekintem egyre inkább azt a képességemet, amivel átlátom, egyre jobban a fals cselekedeteket, az ártó, de legalábbis önérdekű motivációt, bármilyen sziruppal öntsék is nyakon. De ez a képesség önsors rontó, s ami még ennél is borzasztóbb: a környezetemet is lehúzza..

Azt gondolom, ez már itt, az életem -vélhető- közepén valóban az én döntésem kell hogy legyen, miképp akarok viszonyulni a környezetemhez. Az irónia, bár szórakoztatóbb és élvezhetőbb köntösben, de ugyanazt adja végül az azt értőknek: keserűséget!

Valamikor azt gondoltam, ha legalább kiírom magamból azt, ami fáj, ami zavar, amit nem tudok megváltoztatni, akkor könnyebb lesz számomra. De egyre inkább azt kell gondolnom, az írás olyan mint a drogok vagy az alkohol: pillanatnyi megkönnyebbülést hoznak, de se megoldást nem adnak, se megküzdési stratégiát. Egyetlen dolog történik közben: más, hasonlóan érző embereket vonz be, s bennük is felerősíti az elégedetlenséget. Ők is csak megerősítést kapnak arról, a világ valóban nem szép, nem jó, nem olyan, amilyennek szeretnénk. De csak megerősíti ezt a képet a nélkül, hogy közben azt mondaná: igen, ez így nem jó, de lehet tenni, hogy más legyen. Gyere, tegyünk!

Azt halljuk gyerekkorunk óta, létezik az építő kritika. Te melyikre emlékszel? Melyikre emlékszel jobban? Arra, ami épített vagy inkább arra, ami rombolt?

Nap mint nap jön velem szembe a “dühít Téged a” kezdetű kampány. Épp azt csinálja, amit én tettem, kicsiben. Írtam újságcikkeket arról, engem mi dühít. S ettől, kinek lett az élete jobb? Kinek segített bármiben? Az együtt dühöngünk nem egy baráti, támogatói közösség, ami átsegít a közös nehézségeken. A közössé tett gyűlölködés, frusztráció nem csökkenti a sajátomat, ellenben növeli a környezetemét.

Kinek segít, ha arról írok, mennyire dühít a gyermekeink szétlopott jövője? Kit támogat, ha arról írok,  sz.r anya vagyok, elcsesztem a gyerekvállalást ( nem vállalást) vagy nem / konfliktusokkal teli működik csak a patchwork család? Ha megosztom Veled a nyomorom, nekem könnyebb lesz? Ha megosztom Veled a nyomorom, neked mi támogatást ad? Hogy neki se kezdj, mert úgyse sikerülhet? Vagy megnyugtat, hogy másnak is sz.r? S, ha megnyugtat,  akkor mi van? Legalább meg sem próbálsz többé kimászni a sz.rból, hogy másnak se sikerült?

Visszájára sült el a sok szembejövő pozitív motivációs poszter látványa, a közösségi oldalak átverős, hamis csillogása. Azt éreztem tőle, hogy mindenki boldog, sikeres, pénzes próbál lenni… s ha már ez úgysem sikerülhet, akkor legalább ennek a látszatát megőrizni. Mindenáron. Az éreztem, ez borzasztóan fals, álszent, képmutató és visszás. Ez az érzésem azóta sem változott. De erre nem megoldás az, hogy minden szép kép mögé tragédiát festek, minden látszólag működő családot megkérdőjelezek és az sem, hogy minden pozitív tett, esemény, történés mellé azonnal odaképzelek egy láthatatlan ellenséget, háttérhatalmat vagy összeesküvést.

Minden nap látom, ipari méretekben miként tesznek embereket hozzám hasonlóan gyanakvóvá. Miként érik el, képtelenek legyenek meglátni az előrevivőt, a jót, az összetartozást segítőt bármiben, ami velük, köröttük történik.

Mi magyarok olyanok vagyunk, mint egy egzotikus, aromás fűszer, amiből egy csipet elvisz a hátán egy remek ételt, de ha megborul a kezedben, szétcseszi az egészet és dobhatod ki a kukába.. Kivételesen összeférhetetlen nép vagyunk, ahol ÉN mindig jobban tudok mindent IS, mint Te. De legalábbis minimum máshogy, mint Te, ami szinte szinonimája annak, hogy ÉN jól, TE pedig rosszul tudod. Innen már igazán nem kell nagy lángésznek lenni ahhoz, hogy össze tudjon hozni néhány marketing szakember pár pszichológus segítségével egy ilyen remekül gyanakvó társadalmat, ami épp körvonalazódik köröttünk.

Ha a tükörbe nézek és elképzelem, sokszorosítanak 10 millió példányban, akkor nekünk annyi. Főleg, mert a sokszorosításnál azért a pontos másolás többnyire kimarad, így nem okos, értelmes, jó érzésű, de épp ezért cinikus, lelki sérülteket gyártanának krumplinyomóval,  hanem egyszerűbb modellt: cinikus lelki sérültek tömegét. Az alap öntőforma már elkészült, az anyagot is töltik bele szorgalmasan, tavaszra elég készen álljon, aki szerint “jóVanAzúgyÚgySeLeszJobb…

Ez az írás valójában Arlette búcsúja. Aki szeretné a jövőben a szépet, a jót látni maga körül. Aki viszont tudja, ez nem fog CSAK megtörténni önmagától, ez neki életre szóló feladat. Írni viszont csak ironikusat tud. 🙂 amit meg már nem szeretne.

Tudjátok, ha egyszer majd unokáim kezébe kerülnek az írásaim azt szeretném, ha lennének köztük idővel vidámabbak is. Értem én, hogy a szépirodalmunktól kezdve a verseinken át a himnuszunkig szinte mindenünk érfelvágással kezdődik, de minimum azzal végződik… de én ezt nem AKAROM. Akkor sem, ha zsigerileg ez vagyok.

Kell lennie másmilyen útnak is és én szeretném megtalálni… 🙂