Mint mikor a ház sarkában ősszel mini-forgószél jelenik meg és keringeti a juharfánk lehullott leveleit… Így érzem magam a napokban…. Összekeverednek a gondolatok az érzésekkel, érzés küzd érzéssel, gondolat küzd gondolattal… Az utóbbi pár írásomban győzött az objektivitás és szándékomban állt igenis a lehető legtávolabbról szemlélni, szemléltetni az egyes témákat. Hogy ez sikerült-e, nem tudom igazán – azokban a pillanatokban, amikor a sokadik átfogalmazás után rányomtam a „küldés” gombra, úgy gondoltam, igen. Később pedig, visszaolvasva magam, úgy gondoltam, nem, mégsem sikerült.

De miért kellene nekem egyáltalán objektívnek maradnom? Hogy senkit ne bántsak meg véletlenül se? Vagy azért, mert ha túl sarkosan fogalmazok, akkor átmegyek szélsőségesbe? Ha komolynak szánok egy gondolatmenetet illetve leírást, akkor mit rontok el, hogy viccelődésnek hat? Esetleg túl kevés még mindig a Facebookon elérhető„lájk opciói”, nincs olyan jel, ami kifejezné az általam kiváltott reakciót?

Velem van a gond, vagy az olvasóval? Van-e gond valakivel egyáltalán?

Ellepett a napokban a tehetetlenség érzése. Fogalmam sincs miért, hisz kezemben az összes eszköz, amivel igenis lehet tenni! Az írásaim nem csak személyes tapasztalatokat és gondolatokat rejtenek, hanem érzéseket is. Egy egy olyan régi, hogy utólag bizonyosan változott még az is, én hogyan emlékszem rá. Lezárva egy teljes évet, igen, 12 hónapot, amiben volt részem gyászban, nagy változásokban, más életének befolyásolásában, ahol támogatott helyett átfordult a szerepem támogatóba, nos, nem csoda, hogy segítséget kellett kérnem. Volt ez alatt az idő alatt szerencsém és részem, heti egy alkalommal, majdnem egy teljes órán át (!) egy értő fülben és személyemre szabott irányító kérdésekben. 24×7=168 óra alatt 1 ilyen órám volt. Mikor nemrég elbúcsúztunk egymástól, meghatódtam és kiköveteltem magamnak a búcsúölelést, majd nagy nehezen kitessékeltek a szobából.

Azóta egyedül küzdök a jégen, mint a malac. Így utólag sajnálom, hogy nem jegyzeteltem, de egész egyszerűen nem volt már rá kapacitásom. Nem, nem vagyok sem érzéketlen, sem lelketlen robot, aki (ahogy Arlette egyszer fogalmazott) „kiszarik magából” hetente egy két írást, mert azért fizetik, mert a megélhetéséhez szükséges, szóval semmilyen külső kényszer nem visz rá a billentyűkoptatásra. Kérdem magamtól, akkor meg minek fárasztom az olvasót az agymenéseimmel? Gőzöm sincs, úgy igazán. Bele lehetne magyarázni azt, hogy segíteni akarok. Jó, de kinek? Úgy tűnik, itt mindenki nagyon jól tudja, mi a helyes, mi a fekete és mi a fehér, az árnyalatokon meg lehetne vitatkozni, mennyire okker/citrom/kacsa/akármi sárga is az a nárcisz a kertben. Lehetne, de nekem nincs erre energiám. Hogy szerintem melyik árnyalat, leírom. Onnantól kezdve sem válik az én érzésem, gondolatom, (hahaha, szellemi termékem, ha úgy tetszik) általános igazsággá… És bizony a változtatás jogát én is fenntartom!

Változom, igen. Évekig voltam ugyanolyan, beleragadva önmagam nagyszerűségének a hitében, a véleményem megingathatatlanságában hittem és csatába álltam érte. Ha valami, ironikusan, vicces, akkor ez az.

Mi az, ami engem emberré tesz, nemcsak a saját, a családom, a barátaim és a munkatársaim szemében, de reményeim szerint az olvasó szemében is? A tény, hogy bizony én is hibázom, és mikor belátom, változtatok. Mikor dühöngve megfogalmazok egy posztot valakiről az oldalamon, majd lehiggadva rákukkantok az oldalára és látom: elhunyt az édesanyja nem olyan rég…. Elhunyt a beteg gyermeke nem olyan rég… Anyagi gondokkal küzd… Éppen válik, tökéletesnek mutatott élete darabokban… Aggódik valakiért vagy éppen ő is gyászol egy elmúlt szerelmet…

A napokban elfogyasztottam pár zsebkendőt esti magányomban, siratva azon emberek nehézségeit, akik velem „rosszat tettek”, nekem „ártottak” – érzéseim szerint. Normáááális vagyok? Hogy nem ugrálok örömömben, Isten haragját vagy a Karma hatalmát bizonygatva, hanem levelet fogalmazok egy ismeretlennek, arra kérve, ne válassza az én utam, mert az pont hogy nem a helyes út… Hogy a legtöbb, amit tehetek, hogy elnézek, megbocsátok vagy legalábbis nem foglalkozom vele, hogy nem lövök vissza. Csak nem vallásos lettem vagy beszippantott az ezotéria? Jönnek a tanácsok, de nem, nem hallgatok rájuk, már az is baj? Úgy érzem, saját belső értékrendem alakult ki a tavalyi (életem egyik legnehezebb, legszomorúbb, legnagyobb erőfeszítést igénylő időszakában), amit tisztán megfogalmazni nem tudok, csak ÉRZEM.

Rémes érezni. Fene se akarta. Én biztos nem. Nem kértem, nincs vele dolgom, ez nem én vagyok, tiltakozom, de kinél reklamáljak mégis?

Miért kezdett el ennyi egyedül töltött idő után felébredni bennem a vágy, hogy valaki szerelemmel érjen hozzám? Megalkuszom én, legalább adja meg az illúziót… Nem kell a neve, a címe, az életkora, az anyagi háttere, csak egy olyan érintés, amiben benne van az elfogadás, a feltétel nélküliség, és hiányzik belőle a viszonzás követelése… Aki nem rokon, nem barát, nem ismerős, aki semmi más csak egész egyszerűen egy Férfi. Egy érintés csak… Attól, akinek elhiszem. De tudom, ez a pillanat már megvolt és itt kering körülöttem kisbolygóként az ajándékom Tőle.