Megvan a Flashdance jóképű kontra kiscsaj jelenete a be nem nyújtott felvételi jelentkezés miatt? “Ha feladod az álmaid, belehalsz”. Hogy a rossebbe ne érezte volna mindenki, hogy igen, milyen élet is az, amiben nem merünk álmodni…?

És, mi történik, ha már álmaim sincsenek? Ha a kérdésre, mi szeretnél lenni, mit vársz még az élettől azt válaszolom szívem szerint: “nem tudom. Semmit. Nem sokat.” Ha nem feladom őket, hanem már létre sem jönnek?

Valóban ennyire egyszerű lenne, mint a coachok- spirituális szakemberek – pszichológiai hozzáértők mondják? Csak elő kellene venni azt a bizonyos kockás / csíkos papírt, szépen sorba felírni egymás alá a bakancslistádat, a vágyaidat? Kitalálni a jövődet?

Van még olyanunk nekünk egyáltalán?

Nem kronológiai értelemben. Nem abban az értelemben, hogy kelet-közép európai várható élettartamunk nőként 73 év és hátralévő éveink száma fogyott volna el. Itt élünk Európa -ha nem is szívében, de egyik fő ütőerén, minimális az éhínségek és  halálos járványok valószínűsége. A közepén tartok, s vajon a nagyobb történések már mögöttem vannak? Ennyi volt? Túl vagyok a fénykoromon? Innen már nem tartogat semmit?

Hagyjam ott a munkahelyemet? Az embert? Vállalkozzak? Tanuljak, végezzek iskolákat? Valóban ezen múlna, meghozom-e a döntést? Hogy magam elé vettem-e a kockás papírt? Kinyitom a Forbes magazint, a leggazdagabb 50 nő listájával.   Hát, ott rohadjon meg, nem vagyok rajta! A közelében sem vagyok! Mekkora frenetikus érzés ez a lúzerség…

Vajon az ő életük valóban döntések sorozata? Az is, hogy a gyerekkori vacsoraasztalnál a Loreal akkori igazgatója volt a család barátja…? Vagy egyszerűen, ha sikeres lesz az életünk, akkor hajlamosabbak leszünk azt hinni, ebben a döntéseink játszottak szerepet? Az elvégzett iskoláink, az átdolgozott éjszakáink..

S mi van, ha csak látszólagos az összefüggés közöttük? Ha a jó munkahely, a karrier vagy a sikeres magánélet csupán megtörtént azokkal, akik “jókor voltak jó helyen”? Mi van, ha az egész pusztán sodródás?

Lehet ezt így, eldöntve? Ahol most állsz, az döntés eredménye? Vagy valamiért, amit Te sem tudsz megmondani miért, ez lett. Ha most újra nekifutsz, változik? Tervezhető lesz? OKJ-s képzéssel, főiskolával, állásinterjúkkal, Elittárs/ Randivonal regisztrációval? Vagy csak nyomorult lenne az érzés, hogy a hátralevő életed eseményei pusztán a vakszerencsés múlnak?

Menj fel a közösségi oldalra, nézz önismereti tréningeket: mindenhol azt fogod látni, határ a csillagos és a gát csak Te magad lehetsz. A kicsinyes, földhözragadt éneddel, a ragaszkodásoddal a már elért sikereidhez, a gyávaságoddal. De vajon valóban ez lenne az oka a helyzetednek? “Engedd el, fogadd el, küzdd le, merj…”, tele a padlás a magyarázattal, mi mindent csinálsz szarul, gyáván. Ha bezzeg, akkor Te is… Forbes, hírmagazin címlap, szépség, csillogás…

B..meg! Azt kívánják tőled, képes legyél arra, amire egy gyerek: a jelenben létezni. Félelmek, tapasztalatok nélkül. Feledve a kudarcaid, nem kapaszkodva abba a pár dologba, ahonnan valamikor kaptál pozitív visszajelzést ( amiből tudjuk ,milyen sok jut az embernek, nőként pláne)

Mit tennék, ha 20 évvel kevesebb lennék? Ha nem számítana a gyerek? S tényleg, számít? Takarózom vele vagy valóban akadálya bárminek? Életben maradna, ha nem mondanám, miatta nem történik velem ez vagy az? Nem hagyom ott az apát, aki már régóta csak a közönség előtt a “Kedvesem”?

Mindent kicseréltem már magam körül: új az autóm, a társasházi lakásom, a telefonom. Épp csak a legfontosabbat nem tudom, merem, akarom cserélni: magamat. ( Ha kellően gyáva vagyok, az elnyűtt partneremet sem)

Megfáradtak a barátaim is, a környezetem is. Ha mindenki elég sokat hajtogatja a közösségi oldalon, hogy a wellness hétvége “férjem”, “drágám”, “fiam” társaságában történik, akkor az vajon valóban megtelik tartalommal? Ha megnézem a fotókon a műcicim, műarcom, akkor megnyugszok? Ha a “family car 2018 limited edition” csippan a riasztóra, akkor minden rendben?

Nem hiszem.

De képes vagyok még újra elébe menni a pofonoknak, a megmérettetéseknek, a visszautasításoknak? Munkában és magánéletben, ha arra van szükség ehhez?

Mernék még álmodni? Miről? Andy brillekkel díszített hab testéhez bújásról? Még nagyobb házról, autóról, multis cégvezetői posztról?

Felteszem magamnak a kérdést, ott vagyok-e, ahol lenni szeretnék és…. nem tudom a választ! S ez nem a “valósítsd meg magad” meg az “éld az álmaid, mert megérdemled” dilemma. Hanem, amikor azt érzed lenne még benned teremtő erő, de nem tudod se az irányát, se a nagyságát megtippelni. Nem tudod se teremtés módját, se a tárgyát. Mit tegyél? Legyél orvos, ügyvéd? Valószínűleg elkéstél. Spiri, mint népszerű “új út”? Kezdj hinni mindenben, ami természetfeletti, műszerrel nem mérhető, kézzel nem fogható? Ha a racionális döntés lehetőségét lezárod, ez marad?  ( Ezért Móni megöl 🙂 )

Ülök a kockás papír felett és arra gondolok: nem vagyok még elég nagy szarban… Nincs megmondás a végén. Tanácstalanság van.