Fogalmam sincs, mert már rég nem néztem ki az ablakomon….

Egy ideje elveszítettem önmagamat. Pedig tudom, hogy csak magam felelhetek magamért, a sorsomért, a tetteimért, a jövőmért. Mégis miért van az, hogy a hétköznapok sodrásában olyan könnyű elveszíteni ezt a kapcsolatot? A hétköznapok rutinja, amely oly sokunknak biztonságot nyújt, olyanfajta biztonságot, amibe bele lehet kapaszkodni, ha bármi rossz történik. Vagy azért, mert nem merjük bevallani és felvállalni, hogy valójában valami teljesen másra vágyunk, vagy azért, mert ha már pár lépéssel előrébb járunk és tudjuk, hogy a rutin mennyire kispolgári, mégsem tudjuk összeegyeztetni azzal, ami eddig volt.

Azt gondolom, hogy létezik megalkuvás, talán a legtöbben ezt választjuk, de iszonyatosan sokba kerül nekünk. Állandó lemondással fizetünk a megszokottért, mert az nem igaz, hogy ingyen van. Dehogy van ingyen!

Minden őrült gondolatot, ami csak átsuhan az agysejtjeim néhány csoportján és amit megtehetnék, ha elég vagány lennék, feláldozok a tökéletes hétköznap szentnek tűnő, sérthetetlen oltárán.

És mi van, ha mégsem alkuszunk meg, hanem tudatos őrültséget választjuk?

Oh, szándékos nonkonformizmus, de vonzó is vagy te! Rólad álmodok, néha te vagyok, a legtöbbször viszont mégsem. Sokszor nem merlek viselni, pedig, ha te vagy rajtam, mindenki csodál. Ha te és én örök egységet fogadnánk, feloldódnánk egymásban az örök létben. De félelmetes is vagy, mert te nem ismered a konvencionális életet és ha veled vagyok, az nekem sem kell. Ha pedig nem kell, akkor rajtad kívül senkim és semmim nem marad. Hát ezért választjuk mégis akkor a csalfa konvenciót? Mert elvárások nélküli önmagunk nem lehet számunkra elég? Hiszem, hogy elég lehet, de fogalmam sincs hogy.

Drága Nonkonformizmus, gyere és taníts meg, hogyan élhetek veled!