– avagy miért utáljuk mi nők egymást?

Az utóbbi időben egyre többször szembesülök egy számomra új szemlélettel. Mennyire utálják, alázzák egymást, de még inkább a közszereplést vállaló nőket a nők! Eddig is tudtam, hisz tapasztaltam, hogy a Nő, a Nő legnagyobb kritikusa, de a közszereplő nőkkel szembeni alázás mértékének látványa új a számomra!

Az internet, az online világ korát éljük! Van egy széles réteg, akik arccal vagy arctalanul, de mindenképp a távolság és a személyes szembenézés biztonságából, a kommentekben élik ki frusztráltságukat. Úgy gondolják, megtehetik, és valóban megtehetik!

Miért jó ez nekik?

Mert, ha leszólom, alázom, elítélem a másikat, akkor felül emelkedem rajta, azt az érzetet keltve magamban, hogy ÉN jobb vagyok! A világ a szar, hogy a nálam –butább, alkalmatlanabb, csúnyább, vékonyabb, teltebb, szakmailag képzetlenebb, stb. …. , helyzet függvénye – többre értékeli. El sem gondolkodva, hogy az a másik lehet okosabb, lehet képzettebb vagy akár hozhat olyan döntést a sikere, a szereplése érdekében, amely számomra áldozat lenne.

Inkább utáljuk a sikeres nőket! Keressük a hibát, miért nem lehetnek „jobbak”. Egy Jakupcsek, egy Kálmán Olga, még ha nehezen, de el is ismerjük az eszét, az intellektusát, nézzük már meg hol a gyenge pontja! Különösen igaz ez azokra a helyzetekre, mikor valami változás, történés van a közszereplő nő életében! Mint Demcsák Zsuzsa, mikor felállt a TV2-től….

• Nem! Nem velem van a „baj”!
• Nem én nem teszek magamért!
• Nem én vagyok sikertelen magamnak, hisz lám a másik ….. !

Az áldozathibáztatás pszichológiai háttere nagyon hasonló ehhez! Azért erőszakolták meg, verték meg, rabolták ki, mert ő úgy öltözött, mert olyan helyre ment, mert nem volt óvatos és körültekintő! Felül emelem magam, hogy elhiggyem, én nem kerülhetek ilyen helyzetbe! Tudatalatti önvédelmi mechanizmusaink működésbe lépnek! Evolúciós alapvető emberi túlélési ösztön az ítélkező megközelítési mód, és az igazságosan működő világba vetett hit.

Az áldozathibáztatásnál a túlélési ösztön beindulása, a veszélyhelyzetbe kerülés lehetőségének ignorálására irányul! A lehúzó, alázó komment háború indítása pedig a magunk sikertelenségét, a „nem értem el, ami engem megillet” érzését kívánja negligálni!

Kényelmes megoldások ezek, csak nem túl empatikus és nem hasznos, mert nem lehet ezzel a szemléletmóddal fejlődni!

Részemről, sok sikert kívánok a gyűlölködéshez és a fejlődni képtelenséghez! Én maradok a megfigyelésnél! Mit tudnak jobban, többet és mit csinálni másként és ezekből tanulva fejlődni tovább!

Kosári Móni írása