Elment. Mindig is éreztem, tudtam; hogy egyszer befog következni. De mégis hihetetlen, hogy megtörtént. Egyik nap még minden szép és jó, másik nap pedig vége, nincs tovább.

A zsigereimben van az első találkozás – 19 és fél éve – ami semmihez sem hasonlítható. Csak azt érzed, hogy egyek vagytok: hús a húsodból, vér a véredből. Nem hiszem, hogy valaha szebbet, jobbat megéltem és már nem is fogok.

Talán ezért még megdöbbentőbb, felfoghatatlanabb az elválás. Mint minden kapcsolatnak, ennek is volt nagyon sok szép pillanata, nagyos sok rossz pillanata és még több átlagos, a mindennapok sodrában elvesző, jelentéktelen pillanat. Felesleges mérleget vonni, az élet nem erről szól. Persze tanulhatok, mit tettem rosszul, mit kéne máshogy, de már mindegy, VÉGE!

Kavarognak az érzéseim: szomorúság, csalódottság, önhibáztatás … Még fáj, ha ránézek az üres ágyra. Mindent összepakolt: a ruháit, a könyveit, a parfümjeit … Nem fog visszajönni semmiért, ennyi volt!

Tudom, hogy én mindent megadtam és megtettem, amire képes voltam. De csak én is azt adhatom tovább, amit magam is kaptam! Talán hibáztam és nem jól tudtam kimutatni a szeretetemet, nem voltam elég következetes, magam is ad hoc élem az életem. Lehet, hogy nem ezek a stabilitáshoz szükséges legfontosabb tulajdonságok és ezzel szembe kell néznem.

Ennek ellenére bízom benne, hogy felvérteztem mindazzal, ami szükséges a nagybetűs ÉLET-hez! Hiszen ez az élet: Gyermekeinket csak ajándékba kapjuk, hogy felneveljük és szárnyra bocsássuk őket! 🙂

“Az életem Te vagy, fiam. Gond, büszkeség, könny és remény….” (Komár)