Starbucks. Filctollal felírt név “Kata”. Majd 1500 Ft két tételért, amibe egy csésze kávé és egy közepes minőségű pogácsa fért bele.

Értem én, hiszen néven szólítottak. Mármint, az egyik felszolgáló ráírta a nevem a sajtpapírra a másik pedig felolvasta. Ha eltekintünk a kiejtésbéli furcsaságtól (“Kéti”), amit megértek, e mellett az ár mellett itt ritkább vendég a bennszülött, azért van még, ami feldolgozásra vár az agyamban.

Az első az ÁLSZENTSÉG. Tudom, hogy piaci rés, tudom, hogy vendéglátás, tudom, hogy brand. Egyik sem ismeretlen fogalom számomra. De mégis: ettől nem éreztem magam sem különlegesebbnek, sem egyedibbnek és megismételhetetlenebbnek, sem szeretettebbnek. Pusztán azt éreztem, egy felülárazott terméket kaptam azért, mert az egóm fényezését ennyiért mérik. Közben azt is értem, hogy ezzel akár órák hosszat is helyet foglalhatok napsütötte asztalaik mellett, elővehetem az almás laptopomat ( almátlant azért gáz lenne), nekiállhatok a legújabb projektem prezentációját elkészíteni. Tiszta coo-working. Életérzés.

A második, a PROBLÉMA GYÖKERE. Azt gondolom, alapvetően gondok vannak ott, ahol ilyen szinten várom a környezetemtől a visszacsatolást saját személyem fontosságára. Ahol – miközben egy teljesen személytelen nagyvárosban sokmilliomodik senkiként bolyongok – olyan barátságos gesztusra éhezek, amit utoljára a kistelepülésen kaptam meg a vegyesboltban dolgozó, húsz éve ismert Mari nénitől ( Erzsi, legyen inkább Erzsi.. 🙂 ) . Miközben senki nem kötődik hozzám, egy vagyok a sok közül, mégis azt akarom érezni, hogy ne kezeljenek egy számként. Nem lehet, hogy nem a megfelelő helyen várom a baráti gesztusokat? Talán az okostelefonom társasága helyett inkább egy barátnővel kellene itt ülnöm, aki őszintén szólít Katának?

A harmadik, a NÉVRE SZÓLÓ BIZNISZ. Az ékszer, amit az én kozmikus energiáim ismeretében készített el csak a megfelelő csillagállásnál az ékszerész. A jósnő, aki a nevem bediktálása után az emelt díjas telefonszámon pillanatokon belül értesít a jövőm alakulásáról. A nevemre címzett DM levél, a nevemre érkező email ( még, ha néha a ragok illesztése komikusra is sikerül), amiben számtalan számomra hasznos dologra hívják fel a figyelmemet.

Nekem ebből az állt össze a pici agyamban: ha a nevemet tudja valaki, az nem a figyelmesség jele, hanem:

• el akar adni nekem valamit
• drágábban akar nekem eladni valamit, mint amit reálisan ér
• pénzt akar tőlem kérni

Egyikre sem érzem azt, feldobná a napomat. Visszatérve az eredeti példához: azt hiszem, inkább felhívom egy barátomat és kiülök vele a napsütötte Duna-partra / Tisza-partra / Balaton-partra, viszünk egy termoszban egy jó kávét ( veszünk a közeli automatából egyet) és élvezzük a napsütést.