Soha nem akarok leszállni erről az érzelmi hullámvasútról. Végre eljutottam odáig, hogy tudjam, mindez a perverz elmém része. Az, hogy mindig van, akit épp szeretek és olyan is, akit épp nagyon nem, hogy állandóan keresem önmagam, hogy valaki mindig inspirál, hogy valami mindig rossz és ez elégedetlenné tesz, hogy mindig a leglehetetlenebb helyeken jön rám a táncolhatnék, az, hogy élvezem, ahogy a kaller végignézi, ahogy a vonaton útközben sminkelem magam, az, hogy az után vágyódom, ami vagy aki soha nem lehet az enyém.

Élvezem, hogy olyan dolgok látványa izgat fel, ami egy olyan világban, mint a mai, sose lesz normális. Kilógok.

A saját családomból is kilógok. Pedig tudom, hogy szeretnek. És az áttörés az életemben az, hogy végre már nem akarok megváltozni. Végre kezdek örülni annak, aki vagyok. Még ha nagyon kilógok is! Kezdem megérteni és elfogadni. És ha az elfogadás még időbe is telik, próbálok minden kilógó dolgot az életem részévé tenni, nem pedig erőszakosan lenyirbálni. 43 év munkája az, hogy itt vagyok, de itt vagyok!!

…és hogy mi a különbség közöttünk? Az, hogy már csak a nem-normálisra vágyom, és egy cseppet sem akarok már a normálisból. Miért ne lehetne fordítva? Azaz a nem-normális lenne a mindenki által, legalább saját maga részére felvállalt és az élet “átlagos” része maradna sötétben… Ohh, te gyönyörű idealizmus!