… mert nekem senki nem mondta, hogy ez JÓ is lehet! Ezért külön cikket érdemel a férjem, akivel kalandos életünk közel sem állt meg az esküvővel.

Sok párnál a feszültség az esküvő előtt azon a bizonyos napon tetőzik és akkor onnantól kezdve semmit nem hallunk róluk. Talán az első egy évben, onnan, ahol jön a baba is rögtön, de ezt is csak Facebookon. Mintha onnantól megállt volna az élet. És hogy mi zajlik a négy fal között? Ki tudja, hogy idézzek a fiamtól, akinek immár „a világ legjobb mostohaapukája van” (és most megint idéztem).

Nálunk úgy indult az a bizonyos feszültség, hogy én (mi) azon gondolkodtunk, hogy az esküvő napján érvényesítjük rögtön a válást is. Hogy miért, arra már most, három hónappal az esküvő “után”-ról sem emlékszem. Köze volt hozzá a baba(nem)várás, hogy nem volt fodrászom, hogy nem volt állásom már egy ideje, abortusz előtt álltam, és közben csúszott ki a kezünk egymáséiból…

De túljutottunk rajta, vagyis, mindenen! Még megvagyunk, még mindig van tűz, mert ugye arról szingli koromban sokat hallottam, hogy „elvált”. Egészen pontosan, elvált, mert minden nap fel kellett mosni például. Erre azt tudom mondani, hogy férjem nem kér lehetetlent, miszerint bármit használok, legyen elmosogatva, bár így is beletelt vagy két hónapba, mire megszoktam. Vagy. Elvált, mert megcsalta már az esküvője napján. Nálam ez fel sem merült, lévén, más férfi nem létezik számomra férjemen kívül, sem kívül, sem belül, még akkor sem, mikor aznap reggel a válásról beszélgettünk, és az anyakönyvvezető sűrű jókívánságokkal és „élvezze ki, míg lehet” mondattal rázta a férjem kezét, miután elmondta a férjem által írt (gyönyörű) beszédét – ő meg nem értette, hogy én már érdeklődtem a lehetőségek felől. Na és a kis egyoldalú flört, amit a hivatalvezetővel folytattam, vagyis, ő velem, mert hirtelen minden névváltozással járó papírom egy csettintésre meglett egy hűvös, bezselézett, névtelen férfi által, na ez amolyan kis jelzés volt, hogy van, lenne élet, a bizonyos válás után is, de mikor a férjem feneke ANNYIVAL JOBB!  Jó, ez kicsit komolytalanul is hangozhat, de nyár van és 37 fok, én meg már tényleg hiába tudom a nevet, nem járok hivatalba.

Aztán ott van még a munkanélküliség. Mert kisműtétem után (ami meg fog ihletni egy külön bejegyzést az egészségügyi állapotokról) még egy hónapig nem találtam semmit. Visszavenni nem akartak, ott álltam a semmi közepén, napi húsz harminc önéletrajzot küldözgettem, mire találtam egy két műszakos munkát. Két műszak, amiről még csak hallottam, szerencsére vannak nagyszülők, akik késő este és reggel hétkor segítenek a ded pesztrálásában, de mi lett volna, ha ők sem segítenek, nem tudom, még egy hónapig malmozok itthon és mindenkinek az agyára megyek, válásba torkollva ezt a szép kapcsolatot. Érdekes módon az a döntésünk, miszerint nem lesz közös gyermekünk, úgy, hogy hirtelen az én gyerekem a mi gyerekünk lett hivatalosan is (annak minden intézni valójával és papírmunkájával), valahogy megkönnyíti az életünk. Semmi utóhatás, megbánás, szomorkodás nincs, van helyette megkönnyebbülés és küzdelem hármasban az éjjeli rossz álmokkal valamint egyensúlyozással munka és magánélet közt.
Én pedig, megunva a két műszakot elég gyorsan, átnyergeltem egy másik helyre, ahol (szintén) használom a fejem és végigcsináltam hirtelen három hét alatt 11 vizsgát és teljes értékű munkaerő lettem egy hónap után. Közben, hogy ha már kaland, férjem elbocsátották egy ócska állásból és eltörte a sarkát, mert megcsúszott a lépcsőn, de ez az ő története, a lényeg, hogy talált mást, de csak három hét után. Az esküvőre kapott pénzből újítottunk, megvettünk magunknak dolgokat amiket egyébként nem engedhettünk volna meg magunkat, ráadásul volt mihez nyúlnunk, és így, hogy mindketten visszapattantunk a (közös) lovunkra, minden rendben lesz.

A hétköznapokban vannak viták, ahol még felmerül a szétköltözés és válás témája, de szelídülnek a hullámok, ahogy elkezdtük hivatalos formában is együtt élni életünket, megoldjuk a problémáinkat és sokat strandolunk, horgászunk, másodállásban igyekszünk, közösen nevelünk, és perzseljük a lepedőt. Nem félek, megoldjuk, a házasságban hamar megtapasztaltam azt az érzést, milyen, mikor szeretve szigorúak az emberrel és mikor a közös döntések is gyógyírt jelentenek a fájdalmakra. Már nem villanyozódom fel, mikor elváltakkal beszélgetek, inkább bennem van az érzés, hogy MI MEGOLDJUK! Együtt töltjük el az életünket ezen a bizonyos hullámvasúton, közös terveket szövögetve a sok anyagi megpróbáltatás mellett, és nagyokat vitázva bizonyos gyereknevelési elveken egy doboz sör mellett a huszonöt fokos novemberi éjszakában az erkélyen…