Egészen tegnapig meg voltam róla győződve, Alice csak ugrat. Még az én pirinyó agyam is azt rakta össze, az esküvő az komoly emberek életre szóló elhatározása, a minden tökéletes pillanatban. Ez a két ember pedig több, mint tökéletlen. Külön- külön és együtt  is.

Aztán egyszer csak ott álltam a házasságkötő terem bejárata előtt, láttam varázslatosan szép barátnőmet és kissé riadt jövendőbelijét, amikor azt éreztem, ez így van JÓL.

Hozott gyerekkel, halmozottan terhelt jelennel és magazinba nem illő élettörténetekkel is, ők ketten a létező legjobb döntést hozták.

Hogy közben mindketten rettegnek?

Ez így igazi. Sőt, az igazinál is igazibb! Az esküvő nem egy kiragadott, életfüggetlen pillanat, ahol a mesebeli királylányt a hős lovag nőül kéri, aztán holtodiglan boldogan. Még, ha a jelmezek ezt is sugallják, a minden tökéletes frizuráktól az utolsó hajcsatig, de ez csak egy illúzió megteremtése. Ez egy rohadtul életszerű pillanat még akkor is, ha mindent megtesz azért mindenki, hogy ne annak tűnjön. Ne látsszon a cipő és a gyomor szorítása, könnyednek és magabiztosnak tűnjenek az “igenek”, felhőtlennek a boldogság.

Nincs felhőtlen boldogság. Van- jó esetben- egy-egy pillanat, ami “nyomokban felhőtlen boldogságot tartalmaz”.

Azt hiszem két igen bátor embert láttam tegnap. De ez a bátorság nem a kaszinózók “mindent a pirosra” döntése, nem hazárdírozás. De nem is a mindent elöntő rózsaszín cukorszirup áradat, ahol a külcsín miatt elvész a belbecs, ahol fontosabb a “mondj igent a ruhára”, a pillarebegtetés és a koszorúslányok ruhájának színe és szív alakú kivágása.

Mikor lehetne aktuálisabb a mondat: “csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek.” (Ady).

Igen, ez a  bátorság. Viharverten megbízni a másikban. Nem a sztorik előtt, hanem utánuk.