Függőségre hajlamos vagyok, bevallom. De drogom nem a kokain vagy az alkohol: zenében utazom. (Na jó, kávé nélkül is félember vagyok.) Bár így negyven felé menetelve azt hittem, hogy a rajongás iránti késztetésem alábbhagy, de kamaszkorom ezen részét úgy tűnik, nem tudom levetkőzni egyelőre.
Mert kell valami. Kell, ami lelkesít, magával ragad, amibe bele tudsz feledkezni, nem csak „output” oldalon (ez nálam az írás), hanem „input” oldalon is.
Az én „inputom” most az Intronaut. .Ez az album, amit két tehetséges magyar srác rakott össze, de úgy, hogy leesik az állad. A nevük Ultranoire. Nem, nem ismered őket: nem szól naponta tízszer a rádióból. De vannak, igenis léteznek, és ha akarsz magadnak egy ingyenes űrutazást, amelynek a végén rájössz, hogy a legnagyobb végtelenség nem kifelé, hanem befelé van: akkor hallgasd meg ezt az albumot. Nyitott szívvel, előítélet nélkül. Ez kell, mert tényleg elég “dark” a cucc, és, hát mit tagadjuk, elég spleen.
Nekem könnyű, mert ez a hangulatában melankolikus, zenei világát tekintve Depeche Mode-os, Kraftwerkes stílus egyáltalán nem áll messze tőlem, ha koncert és (felnőtt) zenei szórakozás, akkor leginkább DM klubban vagyok, ha tehetem. Ez a csapat is innen indult: egy vidéki DM klubból. Nem mentek el az X-Faktorba, Csillag születikbe, hanem egyszerűen “csak” a zenének szentelték az életüket. Két srác, akik 1991-ben már együtt zenéltek (Megabyte, majd később Voyagers néven), és a tatabányaiaknak biztosan nem kell bemutatni őket. Éltek, írták a dalokat, dolgoztak, szenvedtek, szerettek, hogy 2017-re megérjen bennük ez az album. Már a 2015-ös Disclosure c. nagylemez is nagyon figyelemre méltó, és az Intronaut tovább mélyíti a belső utazást.
Az album két legütősebb daláról írok. Technicolor lies: Elsőre körülbelül tízszer meghallgattam egymás után. Túlzás? Mondtam, hogy drog… Josef Stapel frontember, énekes-szövegíró így fogalmaz a dalról a recorder oldalán: “A közösségi oldalak használata ma már mindannyiunk részévé vált. Magánéletünkkel kapcsolatban legtöbbünk hajlamos csakis a jó híreket, kiragadott boldog pillanatainkról készült fotókat megosztani, a lehető legjobban beállítva, optikailag tuningolva magunkat. Aztán ha kapcsolati válságba kerülsz és képekben végignézed az elmúlt idő eseményeit, szembesülsz azzal a ténnyel, hogy az élet napos oldalán túl az árnyoldal is jelen volt, mégsem lett vizuális formában megjelenítve. A dal erről a tulajdonképpen részemről nem tudatos önámításról szól.” A Phantom című dal, amelyhez egy videó-projekció is készült, nekem egy road-zene, habár a szövege nem utazás-téma és mégis ezt érik el bennem Kun Szilárd billentyűs-zeneszerző dallamai. Már az első taktusoknál úgy érezzem, egy belső hullámvasúton vagyok. Az album által felkínált mentális utazás csúcspontja ez: a zene elősegíti, hogy részesei legyünk a szövegben rejlő euforikus lebegésnek. Voltak eddig is utazós dalaim (DM-től a Behind the wheel, Neo: Endless roads vagy Yonderboi Road Movie-ja), és nekem így a Phantom is az lett, pedig a szöveg egyáltalán nem erről szól.
Ez az album felszabadító. Kirángat magamból, szembesít és visszalök a mélybe. Aztán újra felszínre ránt, tükröt tart és fáj. Megéget. Ez a zene, amelyen gyerekként felnőttem, megnyitja az elmémet. Ez az album szexi. Újra nyitott vagyok, újra kamasz vagyok, újra szerelmes vagyok. Hömpölyög a Depeche Mode és a Kraftwerk-érzés, és mégis más.
Hozza a Hurts-ös melankóliát, annak mindenféle populáris felhangja nélkül. A zene és az énekhang átáramlik rajtam és lúdbőrzöm. Ez valóban egy csodálatos belső út: tudat alá és vissza a múltba egyaránt. Ma, amikor az egyszámos sláger-előadók tündöklése és bukása mindennapos, ritka és nagyon jól esik egy ilyen színvonalas, összefüggő koncept albumot hallgatni. És a fiúk nem kötnek kompromisszumot: a fő cél nem a slágergyártás és a celebkedés, hanem az önkifejezés és a minden szempontból minőségi alkotás. Már nagyon várom a dedikált példányomat 🙂
Korábbi zeneajánlónkat itt olvashattad..
Gyere, írj Te is. Inspirálót vagy elgondolkodtatót. Küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.
Arlette
