– Ez még mindig nincs kész?
– Nincsen.
– De miért nincs kész?
– Mert nem volt rá időm.
– És a másikba se fogtál bele?
– Nem, még nem.
– És ezzel mi van?
– Azt még a műszakiak csinálják.
– És akkor te eddig mit csináltál?
– A táblázatokat.. meg ami sürgős volt.
– Vagyis semmit.
– Hát jó, akkor nem csináltam semmit.
Az irodában öten vagyunk, én egyedüli nőként.
A főnököm oszt.
A három kollégám lehajtott fejjel üti a laptopot hang nélkül.
Mind a hárman tudják, hogy mit csináltam.
A főnököm munkáját.
Amit ő ad be a főnökének.
Amit rajta kérnek számon a vevők.
Évek óta együtt dolgozunk.
Nem voltunk barátok.
Szövetségesek voltunk.
Mindenki azt csinálta amihez jobban ért, ő számolt, én beszéltem.
Megbeszéltük a munkánkat.
Néha az életünket is.
Sokszor kérte ki a véleményem.
Mindig tiszteletben tartottuk egymást.
Aztán ő belelustult, mint valami szar házasságba.
Nem olvasott e-mailt.
Nem kérdezett a munkáról semmit.
Nem jött be a megbeszélésekre.
Az asztal alatt nyomkodta a telefonját.
Egy ideje én beszéltem meg a többiekkel, hogy ki mit csináljon, hogy ne legyen káosz.
Egy ideje én lestem azokat az egyre ritkább “jó pillanatokat” amikor kérdezhetek tőle.
Egy ideje mindenki észrevette, hogy a férjem hoz munkába és viszi a gyerekeket az oviba, mert elvesztette az állását.
Végre minden adott volt hozzá, hogy bedobja a gyeplőt a lovak közé.
Egy nő, aki el tudja végezni helyette a munkát.
Egy nő, aki nem mer vitatkozni, mert ő tartja fenn a családját.
Egy nő, aki nem mer felmondani, akkor se ha kihasználják.
Felmondtam.
És még ő volt megsértődve.
Mert nem mondtam neki, hogy gondom van vele.
Minek ide virág?
(Gólya írása)
