Ezzel a címmel jelent meg egy riport az egyik kereskedelmi tv csatorna híradójában. Nem reprezentatív felmérés volt, csupán egy rejtett kamerás megfigyelése az emberek reakciójának, miszerint átadják-e a helyet vagy épp figyelembe veszik-e egy 8 hónapos várandós kismama jelenlétét. A felvételek azt mutatták, hogy nem adták át a helyet, sőt, észre sem vették a kismamát, mert vagy telefonba, vagy könyvbe temetkeztek az utasok, ám, aki nem ezt tette, ő sem érezte szükségét annak, hogy hellyel kínálja az anyát.

Természetesen, ebből ne vonjunk le éles következtetést, és semmiképp ne jelentsük ki, hogy az emberek érzéketlenné váltak embertársaik iránt, bár nyilván erős a kísértés, hogy ezt higgyük, ezt tapasztaljuk, de talán a mi döntésünk, mire válunk nyitottá!

Nekem is van tapasztalatom a várandós tömegközlekedésről: egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kaptam helyet s ha ez megtörtént, akkor is idősebb hölgyek kínáltak megpihenési lehetőséget nekem, amivel persze nem éltem, de a lelkemnek nagyon jól esett. Ezzel ellentétben van jó pár kismama ismerősöm, akiknek csak és kizárólag pozitív élményben volt részük ezen a téren. Általánosítani ebben az esetben sem érdemes, de mindenkinek joga van tapasztalatai megosztásához, véleményéhez, keserűségéhez, öröméhez!

A riportban megszólal egy szociológus férfi is, akinek segítségével az ellenállás, segítségnyújtás elmulasztásának okait keresték. Az ő meglátása szerint két oka van a jelenségnek:

• nem tanulta meg ezt az alapvető udvariassági formát az illető sohasem
• a férfiak félreértelmezik a női egyenjogúságot és nem érzik szükségét úgymond gondoskodni egy várandós nőről

Utóbbi gondolatra a szemöldököm igen-igen felszaladt: na nehogy már ezt is az egyenjogúságra kenjük!! Dühöm és egyéb érzelmeim nem a szociológus irányába torlódtak, hanem arra, hogy ez egyáltalán felmerülhet!

Pont elég lenne a tényt nézni, a nemek megkülönböztetése nélkül: jelen van egy ember, aki szemmel láthatóan segítségre, támogatásra, megpihenésre „szorul”, teljesen mindegy, hogy férfi vagy nő, sántít vagy annyira fáradt, hogy menten összerogy, fiatal vagy öreg, babát vár vagy sem. De igenis, jól esne neki a gondoskodó megnyilvánulás!

Szabad erre igent mondani, szabad felnézni a megállóknál és megtekinteni, kik szálltak fel, mit látok magam körül és szabad emberségesnek lenni! Természetesen nem mártír módon, de a lelkiismeretre hallgatva.

Én még mindig hiszek egy olyan világban, ahol nem azért segítünk a másiknak, mert elvárás, hanem szívből jön, ahol nem ítélkezünk a másik felett ész nélkül és azonnal, ahol az embert nézzük és nem a nemét vagy a külsejét!

Dobiné Papp Nóra írása

---

Ha úgy érzed, megosztanád Te is érzéseidet, gondolataidat, írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden gondolat számít. A Tied is!

                                                         Arlette