Nyugalom, nem kell aggódni!

Nem fogok arról írni, hogy igazgatom a gyerekeim életét, mert nem teszem.

Bizonyos értelemben sosem tettem, mint már többször írtam, nem hiszek a hagyományos, megmondós, igazgatós nevelésben! A hiteles mintában, nagy beszélgetésekben és a tapasztalásban hiszek! Önálló, tudatos felnőttek már, így végképp nincs mit irányítani rajtuk!

Arról sem fogok írni, hogy mit főzök, mert nem főzök…

Ha ünneplés vagy buli van otthon, akkor „ Na jó, kivételesen…”, de egyébként nem, mert már nincs kedvem hozzá! Tettem ezt 20 évig, szinte napi rendszerességgel, és tisztelem, aki ezt valóban szereti csinálni, de nekem nem volt sosem a kedvenc időtöltésem a konyhában állni. Mindig úgy éreztem, hogy nem kifejezetten maradandó, hogy a befektetett idő és energia nincs arányban azzal, hogy milyen rövid életet él meg a kaja mielőtt eltüntetik!

Nem fogok arról sem írni, hogy mi van a munkahelyemen, amit egyébként rühellek, mert nincs munkahelyem!

Volt, de ott is váltottam. Írtam róla, új szerelem lett, új hivatás. Több helyen előadásokat tartok, családállításokat vezetek, egyéni kliensekkel dolgozom és írok. Mert ez a szerelem, ez elégít ki, ezt szeretem csinálni!

22 év házasságban eltöltött év után tudnék mit írni a házasságomról, de nem tartozik már a mindennapjaimhoz ez sem, így nem teszem.

És hát a férjemről, mint férjről is csak múlt időben tudnék, mert már nem a férjem. Ő egy barát, az egyik legjobb barátom, a gyerekeim APJA!
Semmi nincs az életemben, ami szokványos, mert mindent, ami volt felrúgtam, lezártam, új alapokra helyeztem! Új életet kezdtem szinte a nulláról… A gyerekeket megtartottam…

Akkor miről is írhatnék? Hogy építettem újra az életem? Mi motivált benne?Egyáltalán mit, miért tettem?

Sok válaszom van ezekre a kérdésekre, amelyek közül, ha nem is mind, de egy-egy biztosan ott motoszkál mindenki fejében. Mindegy, hogy férfi vagy nő, de mikor elérünk a 4. X környékére, számot vetünk az életünkkel! Én azt éreztem, hogy valami nem kerek. Nem elégít már ki a munkám, nem jó és számomra nem kielégítő a házasságom, nem szeretem a maradék időmet a konyhában tölteni és nincs kedvem az elvárásoknak megfelelően úgy élni, mintha nekem már csak a kötögetés és az unokák születésére várás lehetne izgi! Egyébként is mindig utáltam kötni, miért pont most válna izgalmassá?

Végig gondoltam, mit szeretnék, hogy szeretnék élni! Ki vagyok én valójában és mi minden van még, amit adni és kapni tudnék az életnek, az élettől…. Rájöttem, hogy az időm fele még hátra van, és NEM akarom vegetálással, kesergéssel tölteni, azon siránkozva, amit nem tettem, nem mertem megtenni! Úgyhogy borítottam a langyos, kényelmes életemet!

A medence még nem az enyém, a dögös vörös körmök és barna combok viszont igen és nem számít, hogy akkor most mások szerint nekem bejött-e az élet vagy sem.

• Volt. mikor nem tudtam, miből fogom kifizetni a tandíjat a suliban, ahova elkezdtem járni…
• Volt, mikor nem tudtam, hogy fizetem be a számlákat és miből veszek kaját a gyerekeimnek…

De azt tudtam, mit akarok, és mi tesz elégedetté és boldoggá! Hova tartok és mi a cél! Mi az, amit a munkámnak tudok tekinteni és tiszta szívvel, a magam és a mások örömére tudok végezni. Milyen párkapcsolat az, amit értékelni tudnék, sőt megengedni magamnak, hogy mikor, milyenre van szükségem azt működtessem! Megtanultam figyelni magam és a reakcióim és elfogadni, hogy nincs semmi kőbe vésve!

A hivatásom rám talált. Azt, hogy ki vagyok egyre inkább tudom és megértem! Hogy ki lesz a társam? Na, azt még nem tudom, mert, ahogy változtam úgy jöttem rá, hogy bizonyos szempontból egyre „többet”, más szempontból egyre „kevesebbet” akarok egy férfitől, egy férfiból!

Könnyű volt? Nem.
Most könnyű? Sok szempontból már igen.
Könnyebb lesz? Talán. Az biztos, hogy egyre kevésbé nehéz és végtelenül izgalmas!

Kosári Móni írása