Aki miatt elvesztettük az eszünk, az egy kis fekete puha jószág! Először is, ha nem hozzuk el, neki vége. A föld alá szánták, anyuka nincs elkötve, a nagy fekete kandúr meg jön megy a Duna-parton kedvére cicázva! Szürke kis semmi extra házi cica mama méltósággal viselte sorsát, a mi kis feketénket pedig egy lelkes egy éves unoka még meg is szorongatta, a hasán. Így indult a sorsa – nem valami kedvező, ugye?

Szögezzük le, nem szerettük a macskákat. Férjem is, én is, családom is, mind kutyások vagyunk. Már kinéztük az Amstaffot, mikor (kétlakásos házba lakva, közös kerttel) meghúzták nekünk a NEM-vonalat, több kutya nincs, míg a meglévő el nem pusztul. Igaz, ő már majdnem 10 éves, húzza ezét az-át, sokat hever, fáradékony (ennek később még jelentősége lesz), hát ez a mi macsekunk szerencséje…

Szóval, készültünk. Macskakosár, alom, etető, bolhairtó, sampon, féreghajtó, oltás. Ahogy azt kell. Anyósom szólt, hogy vadmacska ez, nem hittük el, olyan kis békés volt… Türelmesek voltunk, egy darabig.

Mert okos macska! Az látszik. Elsőre szobatiszta lett, élvezte a fürdetést, kivittük a kertbe, a táljából fogadja el csak az ételt és rendkívül „játékos”. Igen, így fogalmaztunk, büszke macskagazdiként. Lecsap a mozgó lábakra, a bogarakra amik éjjel bejönnek a fényre, néha elcsíp egy kósza legyet, a horgászbotra erősített szikszalagot is leveri, és jó nagyot harap is ám  Még mindig ott a nyoma a lábamon.

Mivel az ágyunk egyelőre nem elég nagy (az KEAI ágyakat törpékre tervezték?) párom a nappaliban a king size kanapén alszik, a macskával. AludNA, bocsánat. Ha hagyná. Éjszakánként ugyanis nevelés alatt állt, és sok mindent meg is tanult, egyikük se aludt, ami miatt meg én készültem ki. Párom és a macska bírták hajnali háromig négyig, amikor megtörtént a TÖRÉS. Jó macsekgazdiként én adok neki enni, inni, cserélem az almot, felügyelem a kutyát, mikor próbáljuk őket összeszoktatni a kertben…

És itt jön be már meglévő ebünk öregsége, ami a mi cicánk szerencséje! Egy nap megbolondult a macsek és a párom is. Nyilván abortusz után. Nem véletlen olyan fontos nekünk ez a kisállat, ő a „mi gyerekünk” és ne valami szerencsétlen idős magányos párra gondoljatok, hanem az érzésre. Nem vállalunk közöset de közösen gyászoljuk ami lehetett volna. Mindkettőnknek fáj, a fiam pedig mikor hazajöttem az egynapos műtétről, megkönnyebbülve sóhajtott fel, hogy hazajöttem és hogy vége.

Szóval a macska betojt a hálóba az ágy közepére. Egyszer még elviseltük volna, 11-ig mostunk, takarítottunk. De másnap megint, hogy elvittem különórára a fiam és férjem egyedül volt vele, megint, sőt, mindenhova! Jött az sms, hogy ennek a macskának annyi. Nem értettem, gyors telefon, mire hazajöttem, a macska a kertben (valahol, egyedül) és mindenhol kimosott cuccok lógtak. Keserves nyávogás az ajtó elől, kemény beszéd férjemtől, hogy mi nem is foglalkoztunk vele, és megdöglik ha kell, a kutya majd darabokra szedi, de ő ezt nem csinálja tovább…

Ez volt a mélypont, azt gondolom. Kitettük, ugyanis a családi béke megőrzése érdekében egyetértettem férjemmel, sőt fiam is (sokszor őt se hagyta). De igen, szégyelltük magunkat és sajnáltuk. Kivittem a kosarát, aznap is erősen esőre állt. Betettem az ólajtót, a kutya ne tudjon utána menni és visszapakoltam az új helyére, el az ajtó elől, ahol továbbra is sírt. Kutya sehol. Megbeszéltem, hogy becsukják reggelig, legalább addig éljen túl.
Telt múlt az este. Egyszer az erkély alól jött a sírás: a macska a falon(!!) a párkányig felmászott, csak engedjük vissza. Ott megtörtünk megint. Férjem úgy döntött, ő sajnálja (és mi lenne ha a gyerekünk lenne) – megjegyzem kutya sehol, becsukták – és végül visszaengedtük. Kaptunk egy szelíd macskát, akit másnap is kivágtunk, mikor rosszalkodott, akkor viszont jött a kutya! Ezt én láttam, micsoda fájt volt, a macska nyert. A kutya csak szaglászta, az meg fújt, puffogott, ment a szemére és nem hagyta magát. Igaz, kiabáltam a kutyával, mert az meg olyan kíváncsi volt… Végül kellő pillanatot megragadva felkaptam a macskát és behoztam.

És most van egy átlag macskánk, aki túlélt egy kizárást és egy kutyát, van egy átlag macskagazdacsalád, aki megvívta a maga belső csatáit és ennyi. Itt tartunk.