… nem mintha tudnám, milyen volt a régi. Történelemkönyvek lapjain láttam, történeteket olvastam róluk. De, ha ezek az emlékek annyira pontosak, amennyire most a közösségi oldalakon látható infók, akkor tartok tőle, eléggé meg voltam… vezetve…

Teljesen, 100%-ban szubjektív elemeket, érzéseket tartalmazó poszt jön, egy fővárosi, sokadik generációs értelmiségi, autizmus spektrumzavaros nő szemével nézne az elmúlt hetek történéseit. Résztvevőként, szemlélőként…

Először regisztráltam az összes elérhető fészes csoportba, ami “segítsünk és ukrajna” szavakat tartalmazott. Majd kitöltöttem a szállásfelajánló formokat a segítő szervezeteknél, ügyelve a részletes információ megadásra, ami fontos lehet a kiválasztásnál. Ezután beregisztráltam magam a shelterukr-en, hogy közvetlenül is elérhessenek a menedékkérők.

Ami ezután történt, azt sosem hinnéd el… hangzana a kattintásvadász főcím a blikkrúzs oldalán.

Kitöltöttem:

• kisállat jöhet
• éjszakai is hívható vagyok
• maximum 3 fő részére
• ellátással
• néhány éjszakára
• szállításban tudok segíteni
• kizárólag NŐK és /vagy GYEREKEK

Ezután vártam. Közben figyeltem, mi történik a barátaimnál, ismerőseimnél. Akiket valóban LÁTOK, nem hírfolyamban görgetem.

No, megjelent az első közösségi oldalas megosztás a 4 fős menedékkérő kiscsaládról’ ismerős oldalán, amint apu, anyu és a két tündéri kisiskolás a megtekintik a frissen felújított Operaházat… Apu tökéletes öltözetben, nyakán hanyagul átvetett sállal.. a család vidám mosollyal… mindezt szláv nyelven egyáltalán nem beszélő vendéglátónál, AirBnB-ről érkezve, értelemszerűen bírva néhány európai nyelvet..

Majd megjelenik az alapítványával másik ismerős, ő azonnal fut-szalad, rohan, tesz-vesz, gyűjt.. Tárgyi adományt, pénzt…

Minden nap végiggörgetem, hány azonnali segítség érkezik a kedves yorki kutyusát ott nem felejtő menedékkérő gazdinak, azonnal mozdul  az összes fajtamentő az agaraival menekülő kijevi férfi láttán. Majd feltűnnek az autista, nem beszélő kislányok, akikért egymást túllicitálva jelentkeznek a támogatók, érintett szülők és egyéb segítők.  Ha felkerül egy frissen született kisbaba vagy néhány hetes újszülött, azonnal tápszer hegyekkel, mózeskosaras babakocsikkal és ruhácskákkal bombázzák őket a segítőkész fészbuk használók..

Közben lassan beérik a regisztráció. Keresnek VIBER-en. Előveszem 20 éve porosodó orosz nyelvtudásom, mellécsapom a cirill betűs billentyűzetet, majd a lány gond nélkül vált angolra. Kistestvéreinek és édesanyjuknak keres szállást néhány napra. Kérésemre, valami minimális infót kaphatnék, esetleg egy fotót tökéletesen berendezett szobáról kapok képet, kiságyban alvó baba, mellette álló nagyfiú ugyanolyan mintájú, édestündéri egyen pizsamában.. A posztoló lány közösségi oldalán belájkolt körmös oldalak, rajzolt profilkép…Válaszom, szívesen látjuk őket, amint megérkeznek ( autóval jönnek). További kérdéseimre, anyuka milyen nyelven ért, mire lesz szükségük többé nem érkezik válasz…

Gondoltam, biztos nincs internet, majd csak újra felbukkannak, hisz a válaszom igen volt.. ezért az akkor beérkező segítő szervezet hívását elutasítottam, mert útban vannak hozzánk a srácok..

Amikor következő nap sem történt semmi, újra felveszem az ismeretlen számról érkező hívásokat. A Keleti pályaudvar segítő önkéntesei hívnak. Anyuka és gyermeke számára keresnek estére szállást. Természetesen jöhetnek. Igen, el is tudom őket hozni. Ja, hogy 3 főre is lenne hely? Akkor még keres nekik másik szállást, mert az enyémre még szükség lehet…

Ezután újabb hívás. Nem, kimondottan kihangsúlyoztam az űrlapon, férfiakat NE küldjenek. Továbbá itt dolgozó felnőtt nőknek sem ajánlottam fel szállást hosszabb távra. Menedékkérőknek, frissen menekülteknek,  kis gyerekekkel…

Ezeket a hívásokat többször is megismétlik, Nem tudnak belenyúlni a rendszerbe, nem látják, hogy férfiakat ne küldjenek… jaj, mégis látják… hívások sora, teljesen értelmetlenül.

Végül vidám, beszédes srác hív. Anyuka és lánya lehetnek előtte, nem érti őket, mert csak ukránul 6 oroszul beszélnek. Jöhetnek-e pár napra. Természetesen, válaszolom. Fuvart szereznek nekik, majd hív az önkéntes sofőr, hogy elindultak, hív, amikor megérkeztek. Ház előtt már a lány, a hölgy és egy fiatalember várnak. Gondoltam, semmi gond, jöjjenek.

Öröm a szemükben, ahogy akadozva ugyan,  de elindul az orosz beszélgetés is. Feljönnek, megmutatom a szobát, amit nekik adhatnék. Ugyan csak két matracot tudok adni nekik, mert ezt nem alvásra használtuk, ágyat nem, de minden másban tudok segíteni. Kérdezem, a sráccal mi lenne? Azt mondják, semmi gond, ő csak egy ismerős, máshol lakik. Látják a lányomat, látják, hogy teljesen átlagos család lehetünk. Se szervkereskedőknek, se beépített orosz kémeknek aligha tűnünk ( ha igen, akkor nem tudtam, ilyen jól álcáztam  magam átlagos, egyedülálló szülőnek).

Azt mondják, visszamennek a szállásukra a bőröndjeikért és este érkeznek. Mondom neki, vigye nyugodtan a kocsimat, adom a slusszkulcsot.. Jaj, nem lehet, nincs jogosítványa, válaszol asrác. Oké, elviszi őket az önkéntes sofőr.

20 perc és hív a segítő a pályaudvarról, mi történt? Visszajöttek, hogy nagyon kedves a hölgy, de keresnek inkább más megoldást? A közvetítő is értetlenül áll a helyzet előtt, ahogy én is..

Wtf? Nem tetszett a felajánlott ingyen Airbnb-s szállás? Nem nézett a tengerre?

S itt kezdett igazán felmenni bennem a pumpa. De tényleg.

Regisztráltam. Túltettem magam azon, hogy idegen emberek fognak jönni-menni az otthonomban. “soha nagyobb bajom ne legyen”. Teljesen kívül kerültem a komfortzónámon azzal, hogy sosem látott vadidegenekkel készültem megtölteni a lakásomat. Én, aki egyébként ragaszkodom a megszokott kis napi rutinjaimhoz, a helyén lévő dolgaimhoz, a rendhez magam körül. De azt gondoltam, segítenem kell, mert az én helyzetem, kényelmem nem lehet fontosabb, mint más emberek biztonsága.. anyák, gyerekek…

Ehhez képest, a gyakorlatban mit látok?

A plázák tele vannak vásárolgató ukránokkal. A felajánlott szállásom nem elég fancy vagy a modorom nem elég csiszolt. A segítségkérő szervezeteknek dörmi mackót, gyümölcspürét, kis üdítőt és mandarint kell vinni, az alma már snassz, a vízivás nevetséges. A budapesti segítők egy része kipipálja ezt is, hogy támogatott rászorulókat, hátba veregeti magát, vendéget fogad 1-2 napig, mert ő mennyire jófej már. Kivisz a pályaudvarokra egy csomag szendvicset vagy sampont, megnézi mások nyomorát, zsebre teszi a hálás tekinteteket és visszatér a megszokott életébe.

A több nyelven beszélő, közösségi oldalakat használni tudó menedékkérők nyugat-európai kapcsolatokkal megoldják gond nélkül a továbbjutásukat. A többi, kevésbé talpraesett segélyszervezetek segítségével ülhet buszokra és indulhat innentől kussoló, éhbérért is bármit vállaló munkaerőnek a nyugatra. Melyik, otthonát elhagyott anya fog kiskorú gyerekkel egy hangot is szólni, ha a háború elől menekülve éhbérért sz.r munkákat végezhet majd Európa szerencsésebb fele helyett? Jól jön mindenkinek a sok kis szláv, fehér bőrű, kék szemű kisfiú-kislány a csendes, visszahúzódó édesanyákkal, a munkához szokott nagymamákkal… jók lesznek takarítani, időseket ápolni, minden alja munkára… ha a férjeik odavesznek, különösen kiszolgáltatottan maradhatnak egy életen keresztül… A létező legjobb befektetés, az elöregedő társadalom kis vérfrissítése minimális energiabefektetéssel..

Kontraszelektív az egész, mint általában. Igen, vannak rászorulók, áldozatok. Vélhetően a mariupoli színház romjai alatt fekszenek az utóbbiak, az előbbiek pedig az ország határáig sem jutnak el, nemhogy Budapestre. Menekülnek az iskolázottak, a nyelveken beszélők, az érdekérvényesítő képességgel jobban bírók. A minimálisan is hasznavehetőek a világ másik része számára…

Arról pedig, hogy az egész hogyan vált az április harmadikán zajló választások kampányfogásává, már nem is tudok mit mondani. A nagy, állami pénzekkel kitömött segélyszervezetek pillanatok  alatt fogják kenyéradó gazdáik parancsára eltüntetni a problémát.. vagy éppen láthatóvá tenni, ha arra lesz szükség. Máris minden rendben van, sehol egy menekült a pályaudvarokon, minden remekül zajlik, nincs itt semmi látnivaló..