A zsigereimben mindig is éreztem, hogy nekünk nem való a külföldi családi nyaralás. Ha azt hiszed, hogy a pár hónapos, vagy éves gyerekkel igazán kalandos elindulni, akkor tévedsz. Kamaszokkal az igazi!

Nem is próbálkoztam eddig – (a legkisebb 14 éves), mert az elindulást követő fél órában elkezdődött: Mikor érünk már oda? A következő fél órában meg már meg kellett állni, hogy valamelyik gyerekből kijöhessen, aminek ki kell jönnie …

A tortúra már a csomagolással kezdődik, mert valahogy senkit nem jár át az izgalom, hogy mire is lesz szüksége az elkövetkezendő 2-5 napban, így hiába nagyok már, még mindig nekem kell összerakni a cuccaikat. Aztán meg ha otthon marad a DVD lejátszó, akkor persze, hogy én vagyok a hibás. Nem beszélve a laptopról. A telefonjaikat már képesek elrakni, de csak azért, mert hozzájuk nőtt.

És ezzel fel is soroltam azokat az életmentő tárgyakat, amiket egy lakatlan szigetre magukkal vinnének. Hogy esetleg fürdőgatya, vagy papucs is kell, azt honnan tudnák ők?
De nem baj! Helyettük is izgultam és előre örültem én, – mint nagy utazó – az első közös, igazi, tengerpartos családi nyaralásnak!!!

A szokásostól eltérően tényleg volt időm rendesen felkészülni: éjszakákba nyúlóan válogattam a szállásokat. Természetesen azt a helyet néztem ki, mely a leggyorsabban elérhető, ezért néztem ki a szlovén tengerpartot egy kis olasz átruccanással. Rátaláltam az inspirock.com-ra, ami pillanatok alatt összerakta a programot a pár napra. Szlovéniában és Észak-Olaszországban a tengerparton kívül még egy halom barlang van, azt biztosan érdekli a gyerekeket – gondoltam.

Elérkezett az indulás napja: 9 órakor sikerült is elindulnunk és azért meg kell mondjam, hogy sokat fejlődtek, mert a határig – közel másfél óra – meg sem kérdezték, hogy „Mikor érünk már oda?”, a hányásról nem is beszélve. Ezek után már kismiska volt Ljubljanáig leérni – csak a férjemmel vesztünk össze 5-ször – mert ő az a kényelmes, szabálykövető vezető; én meg azért kihasználom azt a 10 % toleranciahatárt. A szlovén fővárosban a GPS egyenesen a sétálóutcához vezetett és mivel alig vártuk, hogy szükségleteinket kielégítsük, az első étterembe betértünk. Finomakat ettünk, limonádé gyanánt viszont vizet hoztak egy citromkarikával kemény 6 euróért. Többet nem is kértünk ebből a kulináris élvezetből a térségben.

A kis pihenőt követően az én vezetési stílusommal hip-hop leértünk a tengerpartra és délután 4-kor már a légkondicionált apartmanban ültünk. Ekkor a három gyerekből kettő + férj kijelentette, hogy márpedig ők nem mennek sehová. Így az autista legkisebbel indultam el feltérképezni a terepet. Nagyon közel volt a part, így pillanatokon belül megérezhettem a tenger illatát és kellemes sétát tettünk a kikötőt követő sétányon.

Autista gyerekem rögtön eldöntötte, hogy neki kell egy hajó és a kérdésemre, hogy mihez kezdenénk vele otthon, az a válasz érkezett, hogy ő szívesen lakna a tengerparton is. Ezután egy napig magyaráztam: nem ismerjük a nyelvet; nincs annyi pénzünk; otthon marad papa, mama – de azt hiszem, hatástalanok voltak az érveim.

Másnap persze 11-ig aludtak, így akkor azt javasoltam, hogy már csak ebéd után menjünk ki a partra. Ebéd után meg persze sziesztázni kell, így délután 15 óra körül végre ismét láttunk tengert. Másnap kirándultunk Szlovénia másik végébe – ami kb. 40 km-re volt a szállásunktól. Piran települését jártuk be egy kis sétával, ahová kb. ismét 11 körül értünk. Mondanom sem kell, hogy pár óra múlva már mindegyik gyerek fáradt és éhes volt, így a település egyik part-menti éttermében ettünk igazi tintahalat és cevapcicit – gondoltuk, amíg nem mentünk be az étterem mosdójába. De olyan körülményeket láttunk, hogy örültünk, hogy nem kapunk gyomorrontást. Az ismételt gourmet-kalandunk után természetesen ismét fáradtan érkeztünk az apartmanunkban és már csak a legelszántabbak mentek strandolni.

A következő nap elhagytuk a szállásunkat és elindultunk Olaszország felé, végig a part menti úton, ami épp annyira csodálatos, mint amennyire kanyargós. De szerencsére ezt is bírták a gyerekek – mondom én, hogy fejlődnek!

Simán beértünk Triesztbe, ahol már csak a férjemmel kellett megküzdenem, aki valahogy nem bírta értékelni az olasz vezetési stílussal vegyített nagyvárosi forgatagot. A gyerekek ezúttal hallgattak. Még szerencse, nem négy emberrel kellett hadakoznom, közben parkoló helyet keresnem és figyelnem, hogy éppen melyik olasz jön be elém index nélkül

… De végre, találtam parkolóhelyet és már csak az auti gyerekemet kellett kiimádkozni az autóból. Miután ez sikerült, gyakorlatilag leült a járda közepére és közölte, hogy innen ő aztán nem megy sehová. Végül egy mekis sültkrumpli ígéretével tudtam járásra ösztökélni. Szerencsére nem is kellett sokat menni, így megrendeltem két family cuccot, leültettem őket a légkondis helyiségben és közöltem velük, hogy inkább itt várjanak meg, amíg gyorsan végigmegyek a sétálóutcán. Persze fél óra múlva már hívtak, hogy már nagyon unatkoznak. Szerencsére az olaszok sziesztáztak, így az üres utcákon már gond nélkül értük el a szállásunkat.

Ezután már csak a nagylányommal vállalkoztam megnézni a Miramare kastélyt és örültem, ha békében fekhetek a napozóágyon. Hát ez volt az első és utolsó családi, külföldi nyaralásunk. De legalább én megpróbáltam!