Móni cikke bennem is ébresztett gondolatokat, hisz gyakori volt régebben is egy nagyobb (női) baráti társasággal a „mitől jó pasi egy férfi?” téma, és mostanság ismét felmerült, még ha nem is közvetlenül… Csak most nem a karriermacák között (szeretettel mondom, írom direkt ezt a kifejezést), hanem szinglimuter körben (ezt is!).

Adva van a környéken, ugyanúgy, ahol bárhol, egy kis csapat, tagjai egyedülálló anyukák. Vagyis, még az is ide sorolható tiszteletbeli tag, akinek van párja, DE az NEM a gyermeke apja… Sokan vagyunk, elhihetitek! Konkrétan a gyermekem csapatában 60% „csonka” illetve „mozaik” családos… Még egy hétig. Ugyanis új csapat tagjai leszünk, Ő is, én is, és már belekóstolhattunk az eljövendő változásba, ami nem tetszett, de különösebb opció nincs, hát ezzel kell megbékéljünk.

Tehát eddig adott volt számunkra egy nyitott környezet, ahol a gyerekek együtt lógtak, és mi anyukák össze- összejöttünk, pletyiztünk erről arról: általános kérdés szokott lenni a „mennyit fizet”, „van-e új kapcsolata”, „milyen gyakran jön” és a „most épp mit kapott tőle a ded”, de higgyjétek el, nem szidjuk őket, a „nemzőket” (semleges értelemben értem), hanem csupán tényeket közlünk, osztunk meg.
Hogy jó pasik-e? Én azt gondolom, a maguk nemében mindnek annak kellett lennie, még ha nem is jelen időben, de mondjuk a nemolyanrégmúltban, hisz gyermeket vállaltunk vele, tőle, nem igaz?
Akkor mégis miért van az, hogy ez annyira szúrja a „többiek”, jelen esetben a „hagyományos családmodellben élő” apákat és anyákat, hogy sunyi módon, ők, a külvilág számára „jópasik”, „jónők” és „jóapák”, „jóanyák”, blablabla, képtelenek bármi egyébbe belekötni velünk kapcsolatban, mint hogy gyermekünk apja lelépett, otthagyott, elvált vagy éppen mi léptünk le, hagytuk ott, váltunk el?

Mikor lett szitokszó a „nincsisapád”, kérdem én, őszintén és szívből?

Pláne úgy, hogy nincs is nagyon támadási felület, ami indokolná ezt! Miért mi, egyedülálló anyák, akik gyerektartással vagy az nélkül, nap mint nap egyedül gürizve, több helyen helyt állva, autót szerelve vagy éppen kiránduláson az ő gyerekeiket IS pesztrálva, szóval hogy MI lettünk a ROSSZAK?

Árulja el valaki, mi a különbség a gyerekeink között? Két fülük közé szorult a fejük, értelmesek, aranyosak, és hiszem, hogy a gyerekek EREDENDŐEN JÓK és MI, FELNŐTTEK rontjuk el őket! Méghozzá az ilyen, manapság oly divatos, érvelés helyett személyeskedésre, azonnali megtorlásra, bosszúvágyra nevelve őket, ahol szégyennek kell lennie a mai napig annak, hogy teszem azt nem OV és sleppje által törvénybe iktatott és meghatározott „család definíciónak” teszünk eleget? De hát szültünk, ahogy az elő van írva, fogy a magyar és a többi, nem?

• Milyen világ az a 21. században, ahol megrázzák a kölykök a pofonfát egy ismeretlen szó miatt, azt feltételezve zsigerből, hogy csakis valami szörnyűség lehet?
• Milyen világ az a 21. században, ahol egy elvesztett vita hevében egy értelmes kisgyerek azzal támad a másiknak (aki fair módon nyert!), hogy „nekednincsisapád”?
• Milyen világ az a 21. században, ahol ha nem vagy eltartva, mégis megadsz az utódodnak érzelmileg, értékrendileg, anyagilag mindent, amit az „ősmagyarok”, „vitézek”, „hitoktatók”, stb. és mégis ferde szemmel bámulnak rád?
• Milyen világ az a 21. században, ahol a facebookon kiírod, hogy „házas” az állapotod, ugyan a feleséged soha senki nem látta, de akkor már csakis „jó ember” lehetsz?

Ennyi a titok, de most igazán? Egy gyűrű, vagy egy szellemasszony, szellemférj, aki a valóságban sokkal inkább egy szolga, egy rejtőzködő biorobot, egy lapátoló alkoholista (hosszú a lista, ha már címkék…, én – vagyis mi – IS tudunk kreatívak lenni), minthogy egy felvállalt, elismert, tiszteletreméltó TÁRS lenne, hisz azt büszkén mutogatnátok, vonnátok bele a napi életetekbe, profilotokba, de nem?

Elmondanám, az én gyerekem életében először érezte azt, hogy hiába okosabb, szebb, aranyosabb, vagyis, minimum ugyanolyan mértékben ilyen, mint az a másik (!), hogy ő kevesebb egy olyan dolog miatt, ami NEM rajta múlt, amiről NEM tehet, ami egy állapot nem pedig egy felróható tulajdonság? Míg a „vitéz” kölyke elégedetten ment aznap haza, apához és szellemanyjához, nyilván eldicsekedve, most akkor sikeresen felidézte az otthoni párbeszédekből a lényeget… Hisz hogy is juthatna magától eszébe ilyesmi egy gyereknek? Ez NEM gyerekgondolat, ez NEM gyerekérv, ez SZÁNDÉKOS rosszindulatú bántás, ami a szájába lett adva, és sikeresen felszívta a szivacsagy, rögzítette, alkalmazta!

Remélem büszke vagy most magadra, te VITÉZ! Sikerült igazán megbántanod minket! De leginkább egy gyereklelket sikerült (minimum) egy estére gallyra vágnod, talán mert aznap kimaradt a 3 perces misszionárius vagy épp nem volt elég sós a leves, nem tudom, de nincs is közöm hozzá, NEM IS AKAROM tudni, nem érdekel, csak ne lettél volna ilyen aljas és szemét gondolat elvetője, ápolója… Learathattad a termést, jó neked! Gondolom ez volt a köszönet a vigyázásért, terelgetésért, a több éves gyerekbarátságért, az idei gyerekek közti közös felkészülésért és még ki tudja, mit tehettünk veled, hogy ezt hoztuk ki belőled.

A sohaviszontnemlátásra…

Mi, szinglimuterok meg keressük tovább azt a balféket, aki vállal akármennyi pulyánk is van és akármennyi kapcsolatunk volt, közben pedig ezeken felül emelkedve együtt lógunk és még véletlenül sem emlegetjük a ti fajtátokat a Férfi illetve Nő kategóriába – nemhogy elé tennénk a jót meg a rosszat…