Én sem úszom meg, hogy tomboljon a szívemben a tavasz! Elhatározás ide, fogadalom oda, nem hatástalan a virágzó fasor az út két szélén, a szikrázó napsütés és a hajnali madárcsicsergés, akármilyen kalodába is van zárva a rossz tanácsadó (vagyis, mindkettő, ha érted mire gondolok). Azon kapom magam sokadjára, hogy reggelente az ébresztő nyomkodása közben és esténként a bevackolós mocorgás közben el- elkalandoznak a gondolataim.

Tény, az elmúlt egy hónapom legfőbb kalandja egyik kocogásom közben történt: szokásos útvonalam, körözésem során egy gödörből kibukkanó mosolygó fej köszönésre késztetett, következő körnél lassításra, harmadiknál már szabadkoztam, hogy „nem érek rá témázni” (akármi is legyen az) a negyediknél pedig elárulva mit hallgatok el is búcsúztam és fel is lélegeztem. Mert azért az én érzékeimet sem korbácsolja el csak úgy akármi, ugyanakkor a fapofának sincs sok értelme, ha már egyszer kedves is lehetnék…

Mi van akkor viszont, ha olyan érdeklődik, akinek megvan minden foga, akinek van „témája”, akinek a külsejét egyébként is jóval később szemrevételezed, mint a belsejét? Megfejelve azzal, hogy nem átall ezzel a fogsorral RÁD mosolyogni, ezzel az aggyal VELED beszélgetni? Nem bonyolult a dolog, azon kapom magam, hogy belepottyantam abba a mémbe, ami így szól: „Manapság már az udvariasságot is flörtnek veszik az emberek, annyira szokatlan!”

De vajon ez most több, mint udvariasság, vagy a tavaszba mártott rossz tanácsadó(im) értelmezi(k) félre a dolgokat? Bízom benne, hogy az utóbbi, ugyanakkor élvezettel mélyedek bele a kora reggeli és a késő esti borzongásokba, lovalom bele magam egy egy fantáziaképbe, álmodozom és ábrándozom olyan dolgokról, amiket nem tartok reálisnak…

Elképzelem például, ismét szemforgatva (még ha csukva is van), ahogy a hosszú ujjak pillangóként érintik meg a nyakam érzékeny bőrét… ÁÁÁááá. Várjunk csak! Kezdjük az elején.

Ahogy az idétlen mosoly felcsillan megint valami extrém vélemény nyilvánításom után… Mikor már direkt mondok valami ilyesmit, csak hogy kicsalogassam ezt belőle és azzal a lendülettel hátralépek kettőt, mi ez, ha nem megint valami újabb játék, ahol a tét túl magas, de azért is húzgáljuk (vagy csak én?) picit a macska bajszát?

Vagy éppen szívesen válaszolok olyan kérdésre, ami messze magánügy, csak mert kihallom és belelátom, hogy tényleg érdekli, nem csak úgy feltette? Sőt, bő lére eresztem, mikor pontosan tudom, hogy olyan dolgokat árulok el, amihez tulajdonképpen zéró köze volt, van, lesz (?) és mástól ezt már az elején visszapattintanám egy mosollyal enyhített vitriolos megjegyzéssel.

Eszembe jut a rengeteg Heather Graham könyv, amiket évekig faltam (igenn, a modern romantika nőknek), megfejelve a Danielle Steel sorozataival, míg a Júlia, Romana meg (igenn, a modern hardcore pornó nőknek) hirtelen nevetségesnek tűnik? Előbbiek adják a szókincset az érzések kifejezésére, utóbbiak pedig az üzenetet, hogy csak az arrogáns erőszakos férfi a valamirevaló, miért a „folyékony forró méz csorgott ereiben” lett a szimpatikus újra a „falhoz szorította és hevesen ostromolta csókjával” helyett?

Hova lett a mostazonnal, a gyorsabban, az ittmarkoljmeg és a nehagydabba és mikor kúszott be csöndben fű alatt a mosolyogjonmég, a fogjamegakezem, és a bámuljukegyüttanaplementét? Nos, ez az igazi WTF, de hát a tavasz, a szeszélyes tavasz, hamar itt a tűzforró nyár, mikor piros az arcom amúgy is és a legnagyobb gondom ismét az lesz, hogy ne folyjon rólam patakokban a víz (és nemúúúgy, ÁÁÁááá)!

A legszebb az egészben, hogy eszem ágában sincs semmit sem csinálni azon kívül, hogy remekül elvagyok az álmodozásban, lévén az én ágyam foglalt az övé meg aztán végképp. Legyek racionális, mondogatom magamnak, ma ő, holnap más, múzsa és kézremegtető egy két évente mindig van és az utolsó se jól sült el, szóval tudom, hogy ez mulandó, addig szép, míg elméleti. Ki akarná, hogy az álmait sárral borított bakanccsal tapossák össze, jó helyen van azok ott, ahol vannak, a gondolatokban és a szőrszálállító borzongásokban.

Egy szó mint száz: a  léleknek nyitnikék, a lábaknak zárnikék… Előbbi pillangó mivolta miatt megfoghatatlan és addig szép, míg szabadon száll, utóbbi pedig ragaszkodik az ismerthez, barna, izmos, fáradhatatlan testhez.