Pont el tudom képzelni az életüket…
Tinikorom óta próbálom visszagyömöszölni magamba azt a valakit, aki az istennek se illik a képletbe. A középiskolában még csak azzal lógott ki, hogy a “rendes lányok” nem ülnek a padlón, mert összekoszolják a szép ruháikat, hosszasan csicseregnek a fiúügyeikről, “járnak valakivel”, de legalábbis törekszenek rá, kerülik a tornaórákat és minden olyan helyzetet, amiben kiábrándítóan mutatnának.. Órán csendesek, elismerik a tanár felsőbbrendűségét és nem várják, hogy az tudáshoz vagy más, megszerzett, bizonyított érdemhez kötődjön. A fiúkat hagyják érvényesülni, ha viccről van szó és bohóckodásról, isten őrizz, egy lány nevetségessé váljon. Jól tanulnak, pontosan tudják, csak akkor boldogulhatnak az életben.
És sosem tévesztik szem elől: egyszer ők is ÉDESANYÁK lesznek, megértő társak férjük mellett…
Egy időben azt gondoltam, elcserélték a belsőmet. Hogy fiú lélek született le bennem, határozottan női testben. Ennek a női testnek semmi, de semmi örömét nem láttam, csak a nyűgöt. A rámozduló vénemberekben, a kanos korombeliekben. Azt hittem, ha semmi nem érdekel, ami egy “normális lányt”, akkor nyilván bennem van a hiba.
Aztán kiderült, a “hiba” valóban bennem van, ha nem is heteroszexualitás- homoszexualitás vonalán, hanem az agyam más területén… 🙂
Hogy ettől az életem könnyebbé vált volna? Franc tudja. Ez egy ugyanolyan ki nem nőhető, át nem nevelhető, hozzám tartozó rész, amit a békesség kedvéért nem rakok ki a kirakatba. Mert a többség számára emészthetetlen.
Tudomásul vettem, hogy mindig is korlátozni fogja az életemet. S ezt a korlátot NEM a többségi társadalom állítja, hanem saját magam. Még, ha hatalmas transzparensekkel magamra is írnék valamit, amit ők tudomásul vesznek, hivatalosan elfogadnak, akkor is kétoldalú marad a kívülállásunk. Az ő oldalukról mindaz, amit nem élnek át, nem éreznek, sosem fog belső késztetésből sajátjukká válni. Az én oldalamról pedig, sosem lesz őszinte a beilleszkedés. Mert, nekem, magamnak is meg kellett tanulnom együtt élnem vele, s még nekem sem feltétlenül sikerült.
Mert rosszabb napjaimon én is olyan szeretnék lenni, mint a TÖBBIEK, a NORMÁLISAK… Azért, mert én is azt érzem, hogy nekik, könnyebb…
Sosem leszel lélekben roma, LMBTQ, autista, skizofrén, … ha nem vagy érintett..
Sokáig haragudtam a normálisakra. Úgy éreztem, belekényszerítenek egy olyan társadalmi szerepbe, ami nekik tökéletesen megfelel, de engem mindenhol szorít.
Ma már nem így látom. A “normális” egy konfekció méretű ruha, ami mindenkit másképp szorít. S bár vannak, akiknek látszólag sokkal bántóbb a méretezés, mint másoknak, de ez csak a látszat. Próbáld úgy elképzelni, mint a 37-es lábadra egy 36-os körömcipőt. A szélsőségek 35-ös vagy 39-es lábukra próbálják felcibálni, de iszonyat szenvedést okoz, ezért többnyire – így vagy úgy- lerúgják magukról. ( Nem kérdés, hogy az így vagy úgy öngyilkosságot, szenvedélybetegségeket és más, radikális “megoldásokat” is eredményez… de a művészetet is nyugodtan tegyük ide..). A 36-os, 38-as lábúak meg leélik az egész életüket úgy, hogy az életük kényelmetlen, itt-ott nyomasztó, de igazán maguk sem tudják, mi fáj benne. Néznek életmódváltó recepteket, motivációs idézeteket szép képekkel, néha kicsit félrelépnek az amúgy szép házasságukból, picit utálják a munkahelyüket, a főnöküket, de azért annyira nem, hogy ennek hangot is adjanak.. Ők szépen kikötnek a krónikus belosztályon, de addig is felraknak családi képeket a közösségi oldalakra a “normális családjukról”.
Itt most zárszónak egy frappáns motivációs idézet jönne, a “légy, aki csak lenni akarsz” vagy valami hasonló bullshittel, de igazából mindannyian csak egy tök normális életet szeretnénk általában. Boldogan, békében, meghitten. Mint a képeslapokon.. 🙂
