– De hát ez csalás! –
szakadt ki a felháborodás gimis fiamból, amikor megtudta, hogy az online képzések feladatai közben nyugodtan megnézheted a tananyagot, ahol elbizonytalanodsz. Nála is megtették a maguk hatását a hagyományos magyar oktatási rendszerben eltöltött hosszú évek. Csak saját kútfőből. Csak semmi puskázás. A tanárok egy emberként üldözik, és még a diákok is, bár elismernek egy-egy leleményes trükköt, egyetértenek abban, hogy a puskával megírt dolgozat nem tükröz valódi tudást.
Akkor mégis miért ennyire általános? Ne is mondd, hogy még soha nem puskáztál!
Tenyérbe írt, az izgalomban elmosódott szavak, mandzsettába rejtett papírcetlik, tekercs a toll belsejében, rizsszemművészeket megszégyenítő, mikroszkopikus betűméretek, lázas keresgélés a padból ölbe húzott füzetben, vagy egyenest a pad tetején, a többi írásmű és véset terepmintájába beleolvadó memóriafrissítők. Még a szemtengelyferdülést is kockáztattad, végül is csak nem lehet nyíltan a szomszéd papírja fölé hajolni. Féltél, hogy lebuksz? Talán olyan ideges voltál, hogy még a kérdések helyén is kínai írásjeleket láttál? Idővel hozzászoktál? Ez az élet rendje, a diák próbál puskázni, a tanár meg igyekszik rajtacsípni. Az iskola már csak ilyen. De miért?
A puska a túlélés önvédelmi alapfegyvere. „Jaj, csak ezt ússzam meg, mindent bepótolok!” Persze sosem pótolunk be semmit, mert már a következő dolgozathoz kell gyártani a segédeszközt.
Aki puskát ír, az legalább addig is foglalkozott az anyaggal – hangoztatja sok pedagógus, bár ennek ellenére beírja érte az egyest. Nekik legalább annyi trükk van a tarsolyukban elcsípni a bűnösöket, például az üvegszekrények tükröződésében figyelni, de a diákok nem is gondolnák, mennyire látszik már messziről a tilosban járó. Miért is kell ennyire üldözni? Mert a puskázó jogosulatlan előnyhöz jut a becsületes társaival szemben. Meg „mert buta marad, és az életben aztán mi lesz így vele”.
Meg leginkább, mert „így szoktuk”.
Pedig a puskázást a legegyszerűbb megszüntetni. Tényleg. Amikor tanítottam, engedtem használni a könyvet, füzetet a dolgozatíráskor. Ha szabad használni, akkor senki sem jut előnyhöz, nem? Hallom, ahogy felhördülsz. Így nem lehet mérni a tudást? Azt hiszed, mindenkinek maximális pontszáma lett? Hiszen a matekhoz is lehet használni a függvénytáblázatot, mégis megizzaszt. Próbáld ki, ülj le vele megírni egy érettségi feladatsort. Benne van minden képlet, ami csak kell! (Matektanárok más tantárgyban próbálják ki magukat tankönyvhasználattal.)
Miért jó ez a módszer? Egyik nagy előnye, hogy minimálisra csökkenti a stresszt. Mint sokszor mérték már, és tapasztaljuk folyamatosan, stressz alatt legtöbbünk a gyatrábbik formáját hozza. A „számonkérés” hallatán beléd áll a jeges rémület? Még mostanában is szoktál ilyen rémálmokra ébredni, hideg verítékben úszva? Újra az iskolapadban ülsz, számonkérés van, és nem jut eszedbe semmi. Nem vagy egyedül. Tényleg ilyennek kell lennie az iskolának? Tényleg ilyen szorongós éveket kívánunk gyermekeinknek?
De akkor mi kényszeríti rá őket, hogy tanuljanak? Semmi. A kényszerítés nem vezet sehova.
Egyáltalán, hova vezet ez a számonkérésben kéjelgő rendszer? Hogy eddig hova jutottunk vele, az látszik. Hányan vannak, akik azt sem értik, mit olvasnak. Egyjegyű számokkal sem tudnak számolni. Hányszor látjuk az ilyen típusú megosztásokat: „Csak a zsenik értik ezt: 1+3×0+2”, rengeteg helytelen kommenttel. Idegen nyelven nem mernek megszólalni. Elhisznek bármit, minél nyilvánvalóbb átverés, annál inkább, csak legyen hangzatos. Gondolod, hogy ha ilyen módszerekkel folytatjuk, egyszer eljutunk a kánaánba, csak ki kell várni? Hogy nem lehet másként? Szigor és a statárium kell?
Pedig olyan egyszerű. Nem adatokat kell bepréselni a gyerekek fejébe. Nem a 23 pontos felsorolást összes pontját kell számon kérni, lehetőleg sorrendben. Nem attól boldogulnak az életben, ha a 48. oldal alján megbújó adatra emlékeznek. Félre ne érts, a memóriafejlesztés nem ördögtől való, de ne ez legyen a kizárólagos cél. A mi feladatunk, hogy megismertessük velük a világ működését.
Igen, a tiéd is, akkor is, ha nem vagy tanár. Hogy milyen iskolát támogatsz, attól függ az ország jövője. Gondolkodni kell őket megtanítani.
Arra, hogy mire tudja felhasználni a tananyagot. Azon túl, hogy kvízműsorokban villoghat vele. (Hogy maga a tananyag milyen kívánnivalókat hagy maga után, ne most beszéljünk.) Ez kőkemény, tudom. Főleg mert bennünket sem erre neveltek.
A dolgozatnak sem az lenne az értelme, hogy szanaszét stresszeljük a gyerekeket, megtanítsuk minél ügyesebben csalni, és rámutassunk minél több piros tintával, milyen buta. A dolgozat kérdéseit persze így át kell dolgozni. Nincs sok értelme adatokat visszakérdezni, sem költők születési és halálozási évszámait, sem semmi egyszerűen kimásolhatót. A szódolgozatoknak sincs semmi értelme, ahol, ha elrontod a névelőjét vagy a többes számát, hiába tudtad a szót.
Egészen más jellegű kérdéseket kell feltenni. Például a kikeresett adatokkal megoldani valamit, vagy következtetni. Ha a gyerek nem azon idegeskedik, hogy nem jut eszébe semmi, képes lesz elkezdeni gondolkodni. A gyerekek nem buták, csak ha belenyomjuk őket ebbe a skatulyába.
Az ilyen módszer végén kapunk egy kreatív problémamegoldó embert. A régi módszerrel mit kapunk? Egy adattárat? Ne áltassuk magunkat, a java részét úgyis elfelejti. Csak egy olyan embert kapunk, aki nem érti, miért kellett éveken át szenvedni az iskolában, aki retteg megszólalni idegen nyelven, bár évekig tanulta, aki nem lát összefüggéseket a világban, gyűlöli a tanulást, olvasni fárasztja, és minden gondjáért valaki mást hibáztat.
Ne félj attól, hogy a gyerekek nem nyitottak. Azok. Ki vannak éhezve a tudásra. De nem magolásra. Ebédnél, vacsoránál rendszeresen folytatunk inspiráló beszélgetéseket a gyerekeimmel a világ dolgairól, hol fizikáról, hol történelemről, hol élőlényekről. Ma például az irodalom volt szó szerint terítéken, Krúdy Gyula írásai, mert éppen ő került elő a Böszörményi könyvben, amit olvastam, az Ambrózy báró eseteiben. El se tudod képzelni, hogy ezek a témák izgalmasak lehetnek? Amíg szabályok, számonkérések, magolnivalók, válogatott szottyogtatások tömkelege álcázza őket, valóban nem tűnnek vonzónak.
Van ebben kihívás, nem kevés. Gondolkodásra nevelni csak gondolkodó ember tud. Ez a szabad könyvhasználat a dolgozatnál csak egy apró lépés. Csak egy ötlet, hogy élhetőbbé tegyük az iskolát, és legyen valami értelme is. Rengeteg változásra lenne égető szükség. Ehhez fel kell nőni. Alapjaiban kell megvizsgálni a dolgokat, mintha most látnánk őket először. Mert a tanulás valójában valami érdekes, izgalmas újdonság felfedezését jelentené. Akkor lenne igaz, hogy nem az iskolának, hanem az életnek…
(Közoktatás rovatunk többi írását itt olvashatod)
Novák Natália írása, aki a Kökénykunyhó blog szerzője.
Ha Te is úgy érzed, írnál. Vedd fel velünk a kapcsolatot.
Arlette
