“Minek ment oda”. “Megrázta a pofonfát” “Ilyenek nem voltak Hitler alatt”

Ennél a kommentnél éreztem, nem tudom megállni hogy írjak a Városliget átalakításáról.

Komolyan. Értem én, hogy Ligetvédők meg gyermekeink jövője. Átültethetetlen ősfák. Város tüdeje.

Itt nőttem fel a szomszédságában. A Liget, mióta az eszemet tudom a város nyilvános wc-je. Ősfák összesz@rva. Lecsúszott alkoholisták tanyája. A rendőrségi oldalakról hipp-hopp eltűnt, sőt meg sem nagyon jelent bokrok alján pihenő hullák gyűjtőhelye. Közpark, annak minden jellegzetességével. A lehúzós kukoricaárusokkal, léggömbbel fosztogatókkal, most már kiegészítve aprópénzért kolduló közterületi koldusokkal parkolójegy automatának álcázva. Ez a hely már 40 évvel ezelőtt is koszfészek volt. Ősfás koszfészek.

Néztem a lebontott Pecsa helyét. Mondhatnám, hogy eldörzsöltem pár könnycseppet a szemem sarkában ifjúságom miatt, de nem tettem. Nem azért, mert nem voltam fiatal. Hanem, mert az az épület akkor is egy igénytelen rom volt. Imádom fiatalkorom úttörőtáborait. A fiatalkoromat, nem az úttörőtábort.

Semmi másnak nem tudom látni azt, amit történik, mint a homokozóban éretlen kölykök játékának: az egyik épít valamit, majd jön a másik és porig rombolja. A különbség annyi, hogy itt felnőtt emberek játszanak homokozó foglalósdit.

Nézem a Valton embereit. A közmunkásokat ahogy szívják a spanglit a gereblyéikre támaszkodva. Közben arra gondolok, ha nekem kellene ezeket az embereket munkával ellátnom, mégis mi az ördögöt kezdenék velük? A taxisofőrök dettó. A kukoricaárusok szintén. A taxisofőr egyébként is külön kedvencem. Ne sértődjön meg egyetlen autista sem, de meggyőződésem ez a foglalkozás sokakat nyelt el közülük: magányosan űzhető, szociális képességekre igényt nem tartó, egyszerű feladat.

Amikor azt látom tépik ki a fákat a tudományos igényesség nyoma nélkül, de megtámogatva “szakértői magyarázatokkal” én inkább azt látom, mekkora szerencse, hogy ezek az emberek is érzik azért a korlátaikat. Pontosan érzik! Egyik sem bontja el a Hősök terét, sőt a saját szobrát sem teszi ki oda. Nem azért, mert Világörökség vagy sem.

Azért, mert érzi, hogy semmi keresnivalója ott. Nem akkora kaliber. Épít egy két betontömböt a Ligetbe, munkát ad addig sógornak-komának-közmunkásnak, majd a következő úgyis eltakarítja, oszt kezdődik minden elölről.

A fák meg? Ja. Ez a létező legnagyobb álszentség a városi részéről, mintha nem sz@rná pont telibe a fákat. A saját kertjén kívül ki vitt utoljára a Ligetbe fát-bokrot – virágot ültetni? Ki az, aki a társasháza kertjében lent járt és ültetett az utóbbi pár hónapban bármit? Ki az, aki még a társasháza elé is kiment megtenni ugyanezt? Vagy még távolabbra, egy köztérre? (Ezért a Kétfarkú Kutya az egyetlen értelmes választás. Akik utoljára civilként tettek a környezetükért. )

Ellenben ki parkol simán a fűre bárhol, ha csak ott  tud megállni? Ki az, aki csak a közteres miatt nem teszi ezt meg? Ki az, aki simán beköltözik Zuglóba is, zsebkendőnyi telken álló 56 lakásos társasházba, teszi le a kocsiját ahol tudja és jár vele bármikor, amikor a kényelme azt kívánja? Ki és milyen gyakran száll ki az autójából a város tüdejének védelme érdekében?

A Liget épp azt mutatja, milyenek is vagyunk valójában: mindent akarunk és semmit sem teszünk érte.