Eszti születésével minden megváltozott, addigi rendezettnek hitt életünk egészen új fordulatokat vett.
Családunkban korábban soha nem volt arra utaló jel, hogy ez bármikor bekövetkezhet. Éltük megszokott kis életünket: felkeltünk reggel, elmentünk dolgozni, néha szerelmesek voltunk, máskor egy világ omlott össze bennünk, de ezt szépen megtartottuk magunknak, közösségi oldalunkon a nick nevünkön kívül semmilyen más információ nem szerepelt. Senki sem tudta, hogy mit reggeliztünk, milyen tájakon jártunk és az aktuális családi állapotunk sem változtattuk percről percre. Békésen élveztük a hegytetőn ülve a csendet és magányt, miközben nem sikítozott mellettünk egy csapatnyi haverunk- nem is nagyon voltak haverjaink, csak néhány, jól megválogatott, komoly barátunk. Sokat olvastunk, imádtuk az uszodában a megszokott időben reggelente 6 óra 12 perckor elkezdeni napi 1,32km- nyi távunkat. Munkahelyünkre időben beértünk reggel 7 óra 31 perckor, leparkoltunk kedvenc vadgesztenyefánk alatt a lámpaoszloptól 1 méterre.
Néha picit nehezen viseltük, amikor régi iskolatársainkkal összefutva – például osztálytalálkozókon- felületes, semmitmondó beszélgetésekben kellett érdeklődést színlelni, mesélni magunkról csupa bámulatra méltó dolgot mennyire szuper az életünk, a házasságunk, a gyerekeink. Nehezen értettük, mi szükség arra, hogy teljesen indifferens, érdektelen embereknek beszéljünk ilyenekről (hisz akivel 20 évente találkozol nyilván az). Rosszul viseltük ezeken az összejöveteleken a hirtelen érzelmi felindulásból kikövetelt ölelkezéseket is ( ugyan miért fogdosnánk vadidegeneket), a közös fényképek készítését ezekről a nagyszerű pillanatokról, de tűrtük megadóan, hisz ne tartsanak minket csodabogárnak.
Próbáltuk a munkahelyünkön és az életünk többi területén is megérteni, az “őszintén kérdem, mit gondolsz erről” mondat jelentése teljesen más, mint amit mi értünk alatta. Megtanultuk a válasz erre valami teljesen kontra cucc, ami minden, csak nem őszinte, a mi érzésünk szerint.
De alapvetően boldogan éltünk: néhány közeli baráttal, akikkel fontos dolgokról beszélhettünk, munkánkkal, amit maximális odafigyeléssel és kényszeres precizitással végeztünk. Gyermekeinkkel minden évben ugyanakkor, ugyanott nyaraltunk, ők könyveikbe, tudományos kísérleteikbe, sportversenyeikbe mélyedve élték csendes kis életüket.
Aztán megszületett Eszter és minden egy pillanat alatt dőlt össze. Már egészen picinek is fura volt: mosolygott a környezetére, boldog-boldogtalanra. A játszótéren a megszokott 86. egyforma homokpogácsa építése helyett csapongott össze-vissza: hol a mászókán találtam, hol a csúszdán, hol pedig más gyerekekkel beszélgetve. Ez volt a legelső intő jel. Teljesen természetesen lépett oda vadidegen kölkökhöz, s kezdett velük beszélgetni. Nem zavarta, ha elvették a játékát, ha küzdeni kellett a sorra kerülésénél a csúszdához. Sőt! Ő maga is igen aktívan részt vett minden ilyen egymást terrorizáló, tolakodást igénylő hatalmi harcban. A hasonló korú kislányokkal összeveszett, sírva követelte a játékaikat, s persze foggal -körömmel védte a sajátjait.
Ahogy nőtt, a helyzet egyre romlott: az óvodai zsúrokon a legnagyobb nyugalommal vetette magát a sikítozó, veszekedő, egymást lökdöső gyerekek közé. Sőt, láthatóan kimondottan élvezte ezeket a pillanatokat. “Ez az enyém”, hallottam többször, amint útját állta a kisebb, gyengébb gyerekeknek a kedvenc játékok felé. Majd jöttek a bandába verődős, “Veled nem játszunk” kiközösítős összefogásaik a hasonló lányokkal, a kinevetése- kicsúfolása a rövid hajú, kevésbé népszerű kislányoknak. Élvezettel állt a csajok élére, lubickolt a vezetői szerepben.
Megpróbáltunk mindent, hogy ezen változtassunk: kirándulni mentünk, vettünk kiscicát, olvastunk neki. De ő csak “unatkozom egyedül” hajtogatta. Folyamatosan kereste a társaságot. Megőrült a csendtől, rögtön zenét kellett kapcsolni neki. Folyamatosan egyszerre több dolgot csinált, a szobájában megkezdett játékok sora várta, amiknek sosem jutott a végére, mert idő előtt megunta mindet. Állandóan kereste az újat, a változatosat, az embereket. Egy hétvégét nem akart otthon tölteni, “menjünk…” hangzott el minden alkalommal.
Most már középiskolás, s mi kétségbeesetten figyeljük, ami történik. Tagja a színjátszó csoportnak, megőrül azért, hogy az élete összes pillanatát mások nyomon kövessék. Kezdi a közösségi oldalak világa beszippantani: az élete összes, másra nem tartozó eseményét közhírré teszi, legyen az csak a reggeli fésülködés vagy az aznapi ruhaválasztás. Aztán ezeken hosszasan beszélgetnek a többi kiscsajjal. Össze van nőve a telefonjával és a szociális életével, ha pár percig nem ír rá valaki vagy nem hívja fel telefonon, akkor úgy érzi, összeomlott a világ. A megosztott lenge ruhás képei pedig állandó vitát szülnek a családban! Ja, s ez az “én legyen a szupercsaj” érzése odáig fajult, smink nélkül ki sem lépne az utcára, de már a plasztikát is fontolgatja…
Néha úgy érzem magam, mintha egy véget nem érő színdarabba csöppentem volna, ahol sosem gördül le a függöny…..
