Elő- előfordul, hogy honvágyam van vissza a városba lakni, annak ellenére, hogy rengeteg előnyét tapasztalom a „vidéki gyerekkornak”, nemcsak a saját gyerekkoromra visszaemlékezve, hanem figyelembe véve a fiam gyerekkorát is… Édes emlékek és édes álmok szaladoztak szerteszét, hogy én mit szerettem volna, és végül is mi lett belőle. Ugyanakkor az „én, én, én” döntések és álmok kipukkadtak, mint a szappanbuborékok a levegőben: ez már nem rólam, hanem róla szól, az én gyerekkorom elmúlt és tudatosan ragasztóztam le a fenekem anyaként, hogy az övé is legalább ilyen jó legyen…

Felejtős a budai hegyes dombos magánovi, angolovi, Millenáris programok és babakocsis vagy épp üvöltő gyerekes plázázás. Van helyette állami ovi (gyalog 10 perc), állami iskola (az ovival szemben), kerti és kisvárosi medencézés és egyszer egyszer egy nagyobb városka bevásárló központja. Kimondom, kerek perec, fővárosi „élményutazásban” két kezemen meg tudom számolni, hányszor vettünk részt, legyen az állatkert vagy cirkusz, kórház vagy fogorvos, cakkumpakk.

Tekintve, hogy a gyerekkor helyszíne nem kívánságműsor illetve létezik a természetes belenövés a környezetbe, nem a fiamnak vannak egyszer egyszer kétségei, hanem nekem, de talán ez is természetes.

Hogy hogy nem, mikor hangosan gondolkodtam mindezen egy szép tavaszi nap, összeszedve az előnyeit, sokkal több pozitívumot találtam, mint negatívumot! S, ha már így, meg is osztottam a fiammal ezeket, plusz mert időszerűnek tartom, hogy beiktassunk egy élményvonatozást, élményvillamosozást, élménymetrózást. Az út közepén tébláboltunk éppen egy hosszabb séta végén a kutyát pórázon vezetve, mikor kiszaladt a számon ez a terv, rögtön rá is döbbenve: ehhez még bizony treníroznunk kell! Egyik hely sem dzsungelebb a másiknál, de hogy más, az hótziher:

Előre szaladni, lemaradni nem lehet – a tömeg, a kereszteződések, a sok autó biciklis gyalogos, mind mind veszélyforrás, sehol az a kihaltság és út közepi naplemente/dinoszaurusz felhőbámulás percekig. Van viszont szorosan fogott kis kéz, vagy éppen tömött villamos egymáshoz préselve, mint a heringek: ott hogy lehetne menet közben mondókázni vagy s, cs, zs betűs szavakat ismételni meg világot megváltani. Mármint, hogy mások ne szóljanak bele, ne röhögjenek vagy épp ne kerüljünk ki twitterre, mit magyaráz a piercinges-anya az álmodozó vagy épp nyafogó gyerekének a világról viccesen, szigorúan, nyugtatva, mikor hogy, hol van erre a lehetőség a nagy csilingelésben no meg kire tartozik még rajtunk kívül?

Nyaranta lehetetlen lenne reggel fél nyolckor mezítláb az ágyból egyenesen a kertbe csattogni a tizedikről és ropogósra sülhetnénk a déli órákban a panelben, a téglafal és a juharfa adta hűvösség helyett… Persze, vennénk légkondit és beszállnánk a mesterségesbe: nyáron széthűtenénk magunk télen szétfűtenénk magunk, léteznénk egy plusz mínusz 5-10 fokos hőmérséklet sávban, az extrém meleg és extrém hideg helyett, nem lehet az olyan rossz, csak épp a természetes jelentené a furcsát!

Mások ellapátolnák helyettünk a leveleket, a havat, nem lenne sár meg fűnyírás csak latyak meg eső, no meg a betonból sugárzó minimum plusz 5 fokos alulról fűtés: mint az olasz tengerparton, mezítláb felejtős, lábacskák örökös cipőbe kényszerítve, még otthon is, ha nem a meleg hideg akkor az alattunk lakó morgós néni csöndkövetelésére…

Fogalmam sincs, a városi gyerekek is püfölik-e egymást az intézményekben vagy ez falusi sajátosság (gyanítom utóbbi), de tény, hogy egy egy kötekedősebb gyerek ha túllő a célon, helyre van téve, ha nem a gyerek által (preferálom az egymás közti vitarendezést), akkor még mindig ott a pedagógus vagy a szülő.

Tény, hogy sokkal de sokkal nagyobb szabadságot élünk meg mindketten, mintha városban élnénk, annak ellenére, hogy természetesen a törvények és a szabályok itt is léteznek, nekem mégis az az érzésem, szívesebben küldöm be jeget törni itt az árkokba és csúszkálni, mint engedném kedvére nézelődni egy pláza étkezde részlegén mondjuk. Szívesebben hegyezem a szemem a nyitott kapuk mögötti nagytestű kutyákra, mint a villamoson és metrón a zsebesekre. Hogy, hogy nem, élvezem, hogy poros vagy épp csuromvizes szabadidőnadrágot és pólót mosok, mint ha mini ingeket kellene hétvégente keményítenem és vasalnom. Vekerdy fanként úgy gondolom, hova még az idegen nyelv, mikor az anyanyelv az első meg a szabad játék és az órákon át tartó rohangálás, éttermekben és bábszínházakban való feszengés helyett.

Végszó és utolsó gondolat volt, hogy hova menjünk most akkor, pótlóbuszozni vagy zenélő szökőkutazni (gyereket ki és engem becsuk-e majd az a sofőr)? Tényleg akkora valami ez, ami kötelező minden gyereknek, finomabb a Daubner fagyi mint a házi, vagy azért mégse olyan nagy baj, ha ezzel még várunk egy kicsit?

Visszatérve a beszélgetésünkhöz a séta közben, mikor felvázoltam neki, hogy idén tervezem ezt a városbarangolást egy szép napon, de ez ezzel és ezzel jár majd, hát semmi lelkesedés nem volt. Amint rátértem viszont az égen hatalmasodó telehold ihlette farkasemberek legendájának az ecsetelésébe, záporoztak ismét a kérdések és csillogott a szem, befejeztük a város témát, és élveztük az utolsó 800 métert hármasban a kutyával…