Egy korábbi írás a “Segítség, nem autista a gyerekem” értetlenek hadát szabadította rám. Az olvasók úgy tűnt, az autizmussal így találkoztak:

• látták a csendes nap Decathlonos reklámot, ami szerint autista az, aki nem bírja a zajt és a fényt, ha leoltjuk a villanyt és lehalkítjuk a zenét, pipa
• láttak már szép, színes kavalkádot, ahol kék lufikat eregetnek a levegőbe, ahol híres színészek szép beszédeket tartanak az autizmusról. nyomtatnak színes-szagos tájékoztatót, hogy lehet a kis autit megsimogatni, hogy ne harapjon
• megnéztek pár videót arról, milyen zűrzavar, zombiinvázió van egy ilyen gyerek fejében
• láttak pár remek filmet, mint a fejszámoló zseni – Ben Affleck a könyvelő

Vagyis mindaz, akinek sikerült felnőttként ezeket a jegyeket nem mutatnia, az nem az. Akiken pedig látjuk, vagy akiket diagnosztizálnak, azokon segítenek az előbbiek.

De a legszebb mégis, amikor elvitatjuk ezen ismeretek birtokában valakitől azt, hogy érintett. Mert, hisz “nem úgy néz ki”, mint abban a filmben / videóban / oktató anyagban, amit egy teljesen más világlátású, neurotipikus összerakott. Hogy mi melója lehet abban, hogy ne lehessen ilyen egyszerűen beskatulyázni, azt el sem tudják képzelni. Hogy mennyi tanulás állhat a mögött, hogy a kívülálló ne tudja őt beazonosítani…

Amíg a két világot megpróbáljuk elválasztani egymástól, addig nem elfogadunk, hanem kirekesztünk. Amíg csendes napra száműzzük a “kis autit” – mert mi jó fejek vagyunk- addig nem összefésüljük a világot, hanem kerítéssel zárjuk el egymástól a részeit. Amíg nem vesszük észre, hogy a kódjaiban elmerülő, szerintünk bunkó programozó, aki nem dicséri meg a ruhánkat, csak épp minden nap képes fillérre ugyanazt a melót végigcsinálni, mert “kényszeres”, éppúgy hozzátesz az egész működéséhez, mint a csapongó neuro. Amíg minden esetben leereszkedéssel áll a neuro az autistához, megértően, hisz “szegényt, integrálni kell”, addig nem veszi észre épp a lényeget.

Hogy ezek a vásárlási kényszer mentes, csacsogni nem tudó vagy szerető emberek, birtoklási és dominálási ösztöntől mentes alakok, akik szeretnek rejtőzködni, a munkájukkal törődni és élni a kis mikro világukban, sokszor mennyivel több értéket teremtenek össztársadalmi szinten. Mennyivel több, érzelemmentes gazdasági és pénzügyi döntést hoznak ( nem akarok az IT szektorra és Bill Gatesre mutogatni).

Nem őket kellene integrálni, hanem észrevenni, hogy a vágy a színes- szagos plázában a kirakatbámulásra ordító zene mellett kupon napon egymást lökdösve pár új göncért inkább késztethetné gondolkodásra a “normálist”, mint csodabogárként tekinteni arra, aki ezeket az impulzusokat szélsőségesnek és terhesnek éli meg. Inkább kellene a reptérről reptérre rohanó, távoli tájakon szelfiző, étteremből ki-beülőnek elgondolkodnia azon, vajon miért képtelen apróságokban látni szépséget…

S közben én, egyre többször veszem észre azt, hogy nélkülük, nem autisták nélkül mennyire sivár lenne a világ. Ha csak mi maradnánk. Roppant nagy szervezettségben élnénk, éhen halna az összes közösségi oldal, mert sosem jutna eszünkbe megnézni, kinek mije van hozzánk képest.

De, ezt be kell vallani, mi nem tudunk szárnyalni. Annyira két lábbal állunk a földön, hogy az már szinte négykézláb van… Míg én a “kislányom, ha rosszul érzed magad, nem kell elmenned a versenyre, nem kell méregetni magad másokhoz” mondattal neuro kicsinyemet itthon tartanám, hisz mi értelme ennek az egymás ledominálásának, addig ő menni akar és NYERNI. Mert égeti a tűz, hogy lássák, mit tud. A szereplés, a kirakat.

Az életünk, ha csak mi lennénk benne, mérhetetlenül unalmas, kiszámítható és rendezett lenne…..