Tuti, hogy Neked is van indikátorod. Ami figyelmeztet, ha pszichés terheid túlhaladták a keretet. Lehet a zabálás, a futóbolonddá válás és össze ultratriatlonon részvétel, a ráfüggés ( létezik ez a szó?) a közösségi oldalra és orrvérzésig posztolás, a takarítási és lakberendezési mánia vagy bármi más. Vagy csak munka megszállottá válsz. Mind azt jelzi, hogy valami gond van a rendszered működésében. Mármint, belül, legbelül, nagyon mélyen.

Nekem van egy cuki indikátorom, az aranyér. Nem a szülés utáni, meg a sz.rási problémák (párdon szorulási nehézségek és megerőltetés) okán, hanem teljesen függetlenül. Valahányszor elkussolok valamit, ami bánt és összefügg a környezetemmel, akkor támad. Ha nem teszek szóvá egy bántást, ha nem vágok vissza, ha tekintettel vagyok rá, hogy családtagom / barátom / munkatársam az. Minden olyan válaszomra, ami fals, őszintétlen, mert szeretném elkerülni a konfliktust vagy azt, hogy reakcióm vagy tettem megbántson másokat, jelez az aranyerem. Olyan szituációkban, ahol én döntök úgy, hogy “jóvanazúgy”,de önellentmondásban állok magammal, előbújik.

Mondhatnám, szerencsés vagyok, hisz azonnal figyelmeztet, mit ne tegyek. Jó is lenne, ha ez ennyire egyszerűen működne. Csak sajnos nem arra jelez, hogy szóljak be a néninek a boltban, mert elém tolakodott a sorban. Vagy dudáljak rá a másikra a dugóban. De még csak nem is arra, hogy túlszámlázott a büfés néni.

Rendszerszintű, elveimmel nem összeegyeztethető helyzetek, amikre a békesség miatt nem reagálok vagy mert nem akarom őszinte véleményemmel megbántani a másikat. Mert ilyenkor a véleményem elvi alapú. Csupa nagybetűs szó kapcsán, mint Barátság, Nagyvonalúság, Morális kötelesség, Értékrend és hasonló finomságok.

Vagyis, nem lehet a válaszom pusztán egy jól képzett fideszes troll válasza “libernyák”, “alkalmatlan” vagy csak egy “f.sz vagy”. A konfliktust is épp azért nyelem le olyankor, amikor kialakul, mert fontosabb a barátság / a családi béke / a munkatársi viszony. Nem jegyezhetem meg a barátomnak csak úgy, hogy fillérb.szó, se a barát- munkatársnak, hogy link tróger, se a családtagomnak, hogy nem lehet következmények nélkül rugdosni ott sem csak azért, mert szeretve van.

Mi a lehetséges forgatókönyv, ha nem a hallgatás? Mindenkibe belerúgni, őszintén elmondani, mit érzek? Két okból sem járható út. Az egyik, mert utána se barátaim, se családtagjaim nem maradnak… 🙂 A másik, mert az ő viselkedésük sem azért, csak azért történt, mert engem akartak bántani. Hanem mert ők meg így nyomorékok.. s meddig felelősséged, hogy megpróbáld őket megváltoztatni? Meddig tart a Te jóléted, meddig adhatsz, mert családod / barátod és honnan kell tudnod azt mondani, hogy az már a Te egészségedet teszi tönkre…?

Elvben annyira egyszerű ( meg a közösségi oldalakon  a szép képeken) úgy tenni, mintha a világ szeretni való lenne pusztán attól, mert pozitívan állok hozzá. Azt is lehet mondani, minden azon múlik, önmagadban miképp rendezed a történéseket. S, igen, feldolgoznod valóban neked kell. De nem válsz függetlenné a külvilágtól. Ha nem reagálsz kifelé is, ha nem véded meg magad, akkor a feldolgozni valóid egyre csak halmozódni fognak..

s mint nálam, a vége az aranyér..

Tudom, azt mondtam, nem írok több lehúzót. Lelkem rajta, igyekszem. Ugyanakkor, nekem még mindig terápia az írás. S talán még mindig eggyel kevésbé kártékony, mintha macsétával ugrok neki a családomnak.. 🙂  Olvasóként érdemes meggondolni, kinek a nyomorát vesszük magunkra. Mert  míg neki, aki kiadta magából jelenthet megkönnyebbülést, de annak, aki magába szívja, nem feltétlenül. Kivéve, ha sorstárs, mert akkor valamiért mégis segít az érzése, hogy nem egyedül vagyok ilyen nyomorult, aki szerencsétlenkedik az életében…

( Zárójelben, értem én, hogy hírős íróink, költőink is kiírták magukból bújukat-bajukat, de hogy ezt szerencsétlen nem érintett diákokra miért kell kötelező olvasmányként  rátolni, no ezt senki se fogja nekem megmagyarázni)