Voltatok már úgy, hogy életre szóló barátság volt kialakulóban valakivel? Jó érzés volt, ugye? Sülve-főve együtt.. -jóban rosszban, barátok közt, jóbarátok, és még sorolhatnám, mely televíziós csodákhoz hasonlít ez az állapot..
Én voltam. Imádtam.
Mindig ott állt mellettem a barátnőm. Bármit elmondhattam neki, vihogva teltek az együtt töltött órák, viháncolva vészeltük át a „szívfájdító” sztorikat (ami általában valami béna pasiügy volt, de azért akadt nem egy húzós probléma is, amiben rögtön segítségére siettem. Utólag visszagondolva nagyon egyoldalú volt, az életünk az ő problémái megoldásából állt. Túlzás nélkül állíthatom, én voltam a megoldások forrása, én oldottam meg helyette. De akkor ez természetes volt, hisz ezért vannak a barátok ). Rávett dolgokra, amiket világ életemben utáltam, és igaza lett, mert élveztem az újat. Millió inger, felpörgött események, a sok hülyülésből fakadó érzést adrenalin-szint emelkedés kísérte, amire rászoktam, függő lettem tőle. Buli volt az élet, de ha nem volt az, nem jelentett problémát, bármiből képesek voltunk egy oltári partyt faragni, aminek újra hatalmas röhögés lett a vége.
Egyszóval az érzés, hogy találtam embert, aki éppen olyan hülye, mint én, felbecsülhetetlen volt. Legalábbis szerettem volna ezt hinni.
Aztán történt valami. A barátnőm, aki eddig minden pillanatban szükségét érezte személyemnek, bepasizott. Önmagában ez egy jó hír, igaz? Éljen az ifjú pár, stb.
Örültem, vele örültem, nagyon örültem. Egy napig, egy hétig, pár hétig. Jó barátnő voltam. Kissé keserédes volt a boldogság, hiszen ő eltűnt, mint a kámfor. Elérhetetlenné vált, de azért én örültem tovább, kitartóan. Megértettem. Szép dolog a szerelem. Mindaddig örültem, míg azt vettem észre, teljesen egyedül örömködöm. Kizárt az életéből, új forrást talált a problémái megoldására, többé rám nem volt szüksége. ( Igen, átgondoltam, hogy nem féltékenység vagy egyéb gyarló emberi érzés mondatja e velem ezt, de sajnos nem. Ezek tények. ) Milyen volt ez a helyzet?
Annyit láttam belőle, hogy :
- nem keresett, nem mesélt
- érdekes módon mindig sietett haza, előtte, ha nem értem rá is nálam dekkolt
- minden találkozót lemondott szánalmas ürügyekkel, sőt, ha egy mód volt rá, arról is ügyesen gondoskodott hogy végül én faroljak ki a találkozóból
- felőlem egyátalán nem érdeklődött, mintha nem is léteznék
- a jó előre lebeszélt dolgokat, amikért amúgy ő volt oda, elfelejtette
- nem utolsó sorban pedig, az addig mindennapos gondjaihoz sem kérte a segítségem, ergo más oldotta már meg neki
Pár dolog átértékelődött bennem:
- a barátságunk nagy valószínűséggel nem rólunk, csak róla szólt
- addig volt velem, amíg az ő érdekei megkívánták, de addig az utolsó csepp véremet is kiszívta (itt ismét elgondolkoztam rajta, miért vannak ilyen hitvány gondolataim, ez nem méltó, de végül mindig ide jutottam, ez volt a szörnyű valóság )
- túl sokat nem jelentettem neki, de leginkább még annyit sem
- és az érzés : ennyi volt, viszlát -örökre barátnők -érzés
Mi maradt meg? Virtuális élet. Na, az sem túl sűrűn, a mélyenszántó társalgások témája pedig egyenlő a nullával. Számomra ez felfoghatatlan.
Nem fogom megérteni soha, miért kell egy ember életét fenekestől felfordítani. Majd egy laza mozdulattal farzsebbe dugni. Ilyen lenne egy barátság? Nem hiszem..
Szeretném hinni, hogy le lehet élni egy életet értékes emberi tulajdonságokkal, érzésekkel, azonban néha afelé hajlok, igazuk van az önző embereknek. Gátlástalanul átgyalogolni bárkin, a saját érdekeinket tartva csak szem előtt, majd lelkifurdalás nélkül tovább állni.. Elképzelhető, hogy ez a boldog élet titka…?
(“Öribarik”-ról itt írtunk korábban)
Fekete Macska írása
Nálunk nem kell újságírónak lenned, ha vannak gondolataid, írásaid, amiket megosztanál másokkal. Írj, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden gondolat számít. A Tied is!
