“Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg
A végzet arra ítélt állata,
Mely minden rendnek malmán húzni fog,
Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:
Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,
És új urat keres holnap magának.
Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,
Ha a gazdának szükségét nem érzi?
Ha kebelében öntudat lakik?”
“Ne oly vágtatva, még jókor beéred,
Talán előbb, a célt, hogysem reméled,
És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre,
Míg én kacaglak. – Menjünk hát, előre.”
A magyar összeférhetetlen nép. Nem egyszerűen individualista. Teljesen alkalmatlan közösségben gondolkodni. Mi mindannyian egyéniségek vagyunk… A mellett, hogy alkoholisták, mentális betegségekkel küzdők, spektrumzavarosak és öntörvényűek vagyunk. Normaszegők, ahogy itt írtam rólunk korábban. Mi mind “megoldjuk okosba”. Egyszerűbben írhatnám azt is, szerintünk mindenki hülye.. rajtunk kívül”
Imádunk múltban merengeni. Úton-útfélen állítunk egy emlékművet mártírhalált halt, odaveszett, vérbe fojtott szörnyűséges történeteknek. Megünnepeljük az iskolákban mindazt, amiért már megbűnhődtünk, amiért majd még megbűnhődhetünk. Véletlenül se legyen sehol egy mementója annak, hogy az élet igenis SZÉP! Mi inkább busongunk, siratunk bármit, amit elveszettünk valaha… ez viszont értelemszerűen alkalmatlanná tesz a továbblépésre
Mert a “kit kell utálni”, feljelenteni, haláltáborba küldeni, de minimum a szánkat húzni rá sokkal jobban összetart minket, mint a hasonlóság. A valami ellen meghatározás sokkal jobban megy, mint a valami mentén. Mindegy, hogy migráns, buzi, cigány, zsidó vagy csak sokgyerekes, gyerektelen, elvált, pesti / vidéki, tanár…
Ez egy keltető. Semmi szüksége a jóléti Európának több igényes, tájékozott, öntudatos polgárra. Épp elég neki a sajátja is. Valakit csak be kell küldeni az étterembe szakácsnak, a szállodába szobaasszonynak, a mozgássérülteket gondozó intézetbe konduktornak vagy a benzinkútra eladónak. Épp jók leszünk erre, ha itthon alacsonyak a béreink, nem tetszik a rendszer és mégis szeretnénk nem minimálbéren tengődni. Fiataloknak, mobilaknak, gyerek nélkül. A többi pedig még mindig itt maradhat alkoholistának..
Még mindig szitokszó a “piac”. Isten őrizz az élethosszig tartó tanulástól, a kompetencia alapú felmérésektől, a teljesítmény alapú bérezéstől. Jó lesz az államapparátusban, a közszolgálatban, közfoglalkoztatásban elérhető éhenhalásnál épp hogy többre elegendő bár, de cserébe a meghunyászkodáson kívül más, hatalmas elvárás nincs. Nőknek ideális a “konyhában a helyed úgyis” kétkeresős modellben, ha mérsékelni akarják a kiszolgáltatottságuk érzését, mivel ennél többre úgyse elég. Válni öngyilkosság, önállóan eltartani gyerekeket esélytelen, de legalább az illúziója megmarad, hogy nem a férfi cselédje. Pedig, DE…
Ez egy bolha…csípésnyi ország. Mennyien is élünk itt összesen? Magyarország egy nagyobb falú lakossága lenne Ázsiában. Ennyi emberre tényleg semmi szükség se összetartásra, se rendre, se szervezettségre. A 40km/ órával menő vonataink akkor sem tudnának egy normális méretű halálos balesetet okozni, ha alszik az összes mozdonyvezető és irányító. Se földrengés,ahol szervezetten kellene tudni menteni, se árvizek, se más katasztrófák nem fenyegetnek. Az ország bármelyik részéről 1 óra alatt e határon vagy, ha ingázva akarnál dolgozni.
Aki véletlenül a hatalom minden igyekezete ellenére megtanult valamilyen nyelvet, bárhol máshol élhet. Mármint, ha dolgozni szándékában áll. Viszonylag rendszeresen. Heti több napon át, ugyanazt. Sőt, ebben az esetben akár nyelvtudás nélkül is. Aki marad, annak pont jó ez így. A “MindenkiMásTehetRólaHogySz.rAzÉletem”. Mert cigány vagyok, mert nő vagyok, mert gyerekeim vannak, mert másként gondolkodom, mert én ennél többet érdemelnék… Melyikünk akarna a kínai étteremben a hét hét napján reggel 9-től este 9-ig ugyanazt az ananászos csirkét rizzsel kiszedő nő helyett dolgozni? Inkább kéregetünk: szociális osztályon támogatást, CSOK-ot, tűzifát, föld alapú támogatást, támogatást bármilyet. Ha nem kapunk, nem eleget kapunk- nyíl- alkoholizmus..
Egyszerűen vérünkben lehet ez a hűbérúri rendszer. A “van nekem gazdám” érzés. Véletlenül se kelljen felelősséget vállalni semmiért. Se tettekért, se az életünkért, se a környezetünkért. Kell az alárendeltség. A valaki gondoskodik rólunk, a valaki megoldja helyettünk. Majd a rá ujjal mutogatás, bezzeg én sokkal jobban csináltam volna.. Nesze, fogd meg, csináld… Ja, azt azért nem szeretném….
Szerintem valahol, a lelke mélyén mindenki érzi, tényleg ennyit ér az élete… A munkája, a figyelme az embertársai iránt, a saját erkölcsi nagysága… Pont annyira nem érdekli senki és semmi más önmagán kívül, mint a választott vezetőit sem…
