Egy évvel ezelőtt, de lehet, hogy már másfél is van, egy régi barátnőmnek írtam éppen egy levelet (miszerint szeretnék egy kutyát a férjemnek) és az volt rá a válasza, hogy „Életközépi válságban vagy!”. Pontosan már nem is emlékszem, hogy volt, mint volt, de tény, hogy nagyon szíven ütött ez a mondata! Azóta is sokat gondolok rá, bár csak mostanában vettem rá magam, hogy utána is olvassak.

Életközépi válság:
„Az életközépi válság Jung szerint nem más, mint amikor ráébredünk arra, hogy már szinte mindent elértünk, amit fiatalon elterveztünk” – szerető társ, karrier, gyerek, ház, kocsi, kutya, nyaraló és a többi… Kitűzünk egy célt, keményen dolgoztunk érte, és ott vagyunk a finish-ben (hiszen erre vártunk egész életünkben), majd átlépve a bűvös célvonalat elgondolkodunk: most tényleg ezért? – hát ez nem is olyan nagy durranás… (…)

Realizálódik, hogy a kihagyott lehetőségeink soha többet nem térnek már vissza. Tehát elértük a nagy domb tetejére és muszáj szembesülni vele, hogy innen már csak lefelé vezet az út. Ráadásul az idő múlása mellett  egészségügyi problémákkal is egyre gyakrabban kell szembesülnünk és megküzdenünk.„ (forrás: pszichoforyou.hu)

Nos, ez rám így, miszerint mindent elértem volna, nem vonatkozott éppen akkor, viszont célom sem nagyon volt.

A kutyát megvettem, csak épp nem maradhatott nálunk, és ezzel így szépen el is indult a lavina…

Megelégeltem, hogy a szüleim fölött lakunk, megelégeltem, hogy csak döcögnek az álláskeresési és találási lehetőségeim (a korom miatt is), és megelégeltem, hogy amit 18 évesen kitaláltam, nem jött be. Tényleg, neked is voltak álmaid? Nekem amolyan egyszerűbbek: karrier, 3 gyerek, és egy piros Volvo. Végül is, így számot vetettem, és mindenből kevesebb, de azért megvalósultak ezek a célok (1 gyerek, másmilyen autó, dolgoztunk)! Jött az, hogy negyven évesen már nem tetszett, hogy ismét asszisztens vagyok, nem tetszett, hogy nincs saját otthonom és nem tetszett, hogy a választott álom munkám még rosszabbul fizet, mint ha asszisztens lennék. És hoztam, hoztunk egy döntést: elköltözünk!

És itt, ennél a pontnál gondolom, hogy ez egy életközépi válság volt (vagy még tart most is vajon?), bár nem vagyok még 50 éves, viszont hirtelen kellenek az új célok, úgy érzem, már minden megvalósult, még ha lentebb is tettem a lécet, miért is ne kereshetnék új célokat? Vajon pofára estem egy hatalmasat a 18 éves kori álmaimhoz képest, vagy azok voltak irreálisok, nem tudom.

Az egészségügyi panaszokat nem is mondom, szájpenész a maszkviseléstől (igazi makacs fajta), a sport hiánya (teljesen eltunyultam, még ha a súlyomon nem is érződik), a legújabb pedig valami Alien a szememen… A májfoltok már régóta ott vannak az arcomon, a háziorvos citromot javasolt (mert egyébként francia csiganyál krémet kenek az arcomra, külföldről rendelem potom összegért). Szóval vannak itt gondok, de mesélem tovább!

Aztán itt volt még az otthoni tanulás, ami nem ment valami egyszerűen, de leginkább a társaság hiánya viselte meg a gyereket no meg engem is. Semmilyen kreatív hobbit nem találtam magamnak, inkább igyekeztem megtanulni főzni, több kevesebb sikerrel. Sokat segíteni másoknak nem tudtam, mert otthon kellett lennem nekem is, de minden tiszteletem (jelzem most) azoknak, akik bevásároltak vagy más egyéb módon könnyítették meg idősebb hozzátartozóik életét!
Nyilván a Covid-19-et nem lehet elhanyagolni! Mivel itt vendégeskedik ez a vírus, az én álláskeresői lehetőségem a kisfiam miatt (is) nullára konvergál, de ez most valahogy nem is zavar annyira, inkább örülök, hogy nem kaptuk el, és kihasználom az alkalmat, hogy sokat együtt vagyunk, játszunk, beszélgetünk, sétálunk, közösen szépítgetjük új otthonunkat, valamint megvitatjuk az UFO-kat és egyéb fontos tudományos témákat.

Tehát elköltöztünk: sok albérlet megnézése után esett a választás egy nagyobb város melletti falura. Beköltöztünk (soha többet egyedül, fogadjatok költöztetőcéget!), beírattuk a suliba a lurkót, férjem kapott munkát, pályáztunk egy támogatásra, engem pedig a nyári szünet alatt itthon esz a fene. Azért tegyük hozzá, folyamatosan úgy érzem, hátulról fújt a szél, mióta eldöntöttük, hogy otthont váltunk! Hiszen elégedettek vagyunk a főbérlőnkkel, nincs pl átmenő forgalom az utcában, mindenkinek van saját szobája és a szomszédok is jó fejek.

Viszont itt, mivel átjelentkeztünk, sikerült kivizsgáltatnom magam, vissza az egészségre egy kicsit… Ideje feldolgoznom, hogy nem lehet több gyerekem! Nem csak a korom miatt, hanem az egészségem sem kockáztathatom sem a magam, sem egy pindur egészségét. Azért ez szíven ütött, (nem egy hülye szemölcs a szememen ez a téma)! Tervezett gyerekem vagy egyáltalán, több gyerekem nem lesz soha. Valószínű, hogy ezt nem egy két hónap alatt fogom feldolgozni, lehet, hogy keresek erre valamilyen terápiát vagy hasonló megoldást, mert azért még sokan vállalnak gyereket negyven fölött. Nem kértem másodvéleményt, hiszen egy ilyen bőven elég ahhoz, hogy az embert szíven vágja és inkább kockáztatni se akarjon semmit!

Az új célok viszont, sunyi módon nem jönnek. Sem az új barátok, sem az új társaság, sem az új munka, nekem, számomra.

Én épp be vagyok fordulva, és pont ahogy a cikkben van, feltettem magamnak a kérdést: ennyi volt? Hogyan tovább? Már csak 9 év és 18 lesz a gyerek, már csak 10 év és ötven éves leszek, ki tudja meddig élek majd, és egyáltalán, mi a jó büdös francot csinálok itt a Dunaparton, ahol csak a fű nő?

Őszintén, épp összekaparom magam. Épp rászoktam a meditálásra és a pozitív gondolkodásra. Épp keresem az új célomat, mondjuk egy saját házat szeretnék venni végre. Épp foglalkozom a fiammal, nehogy azt érezze, hogy el van hanyagolva. Épp megünnepeltem egy kozmetikai kezeléssel a 40. születésnapom és azon gondolkodom, hova utazzunk karácsonykor, és egyáltalán, mihez kezdjek magammal???
Majd csak túllendülök ezen is, mint annyi mindenen már… Nem vonz az új ruha, nem vonz a sport, nem vonz a mozi sem étterem, csak befelé szeretnék egy kicsit figyelni és utána felszállni, mint hernyóból a pillangó! Remélem, segítséggel vagy az nélkül, de lassan picit sikerül hátradőlnöm és mondjuk jól is érezni magam, legalább egyszer egyszer, mert ennyi kellemetlen és rossz hír nem létezik, hogy megmérgezze a mindennapokat, és azért költöztünk ide, hogy boldogabbak legyünk! A sors fintora, hogy a kutyát nem tudjuk már kiszakítani az akkor még ideiglenesnek gondolt új otthonából, pedig vele indult minden késztetés, hogy ne lakjunk tovább a majd tíz éve megszokott régi otthonunkban. Azt hiszem, ez valóban egy válság…

Világ és személyes!

(Móni korábbi írását juttatja eszembe, Kit érdekel egy 40-es nő sz@ros kis élete címmel)