Lassan két hónapja voltam állás nélkül – és hullafáradtan. Ez a háziasszonykodás’ nem feltétlenül nekem való, bár a nappalit sikerült picit felújítani, de az ablakoknál már dolgozom.

Hogyan is néz ki nálam az ilyesmi? Mármint, a munkakeresés?

Először is, most nem kopogtattam be senkihez. Úgysem kellek. Ez itt egy falu. És kiírva sincs semmi, no meg akkor mi lesz a tapasztalatommal, angol tudásommal és legfőképp, a diplomámmal? A passzív jövedelem ilyenkor áldás, mert éhen, azt nem haltunk, és más segítségére sem szorultunk, sőt, élvezzük pl. továbbra is a nászajándékba vett Dormeo matracot is.

Szóval frissítettem a régi kapcsolataimat, először is, ajánlólevélre vadászva. Vissza Linked-in-re, ahol csak a fotó (van rólam egy egész jó szelfi, amolyan tanáros) és a jó hosszú leírás és hangzatos név számít. Ilyet én is tudok. Az önéletrajzot worben is frissíteni kellett, az egy picit másmilyen, hogy éppen két oldalra ráférjen, elsősorban lényegre törő és szerkesztett fekete fehér (ne pazaroljatok rám színeset, költséghatékony vagyok!).
Majd vagy 200 állásra jelentkezés. Mindenhol. Ilyen is, olyan is, titokban persze reménykedtem, hogy sikerül valami jó.

Ahova behívtak? Egy nap két helyre is utaztam, ebből egy alapból kilőve – vidékiként nekem fontos, hogy fizessék a benzinpénzt például. Ne zavarja a munkáltatót, hogy a törvény kötelezi őket, akkor sem fizetik, én akkor sem dolgozom ott. És pont. De közben ittam egy fantasztikus kávét vegán sütit majszolva hozzá, hogy legyen hol pisilni. A második hely már bonyolultabb volt, fejvadászhoz utazva egyszerre 5 állásról volt szó, mindre jó lettem volna, elvileg, de melyik való hozzám? Tették fel a kérdést, amitől máris szimpatikus lett a sapkás (!) interjúztató kishölgy’.

Volt még messze lévő állás, ahova el sem mentem, annyira sokat kellett volna utazni. Volt még itthonról végezhető, valós, ahol egész egyszerűen elfelejtettek. Volt még sima, ahol „csak” hallottam, hogy sehol nem találnak embert, égen földön nincs melós. Volt még helyi, válasz sem, pedig az lett volna a legjobb, felpattanok a biciklire és csinálom.

A kedvencem a jóga stúdióban recepcióskodás! Jelentkeztem, és napokig ábrándoztam arról, hogy mindenféle embernek adok majd hűsítőt, bámulom a tökéletes női fenekeket inspirálódva és hogy én majd a szabadidőm is ott töltöm lótuszülésben lebegve, ha megint sok(k) lesz itthon. Nem jött be, de milyen jó két nap is volt!

Más szempontok, mint például, hogy tetovált vagyok, szerintetek mennyire számít? Az önéletrajzi fotómon látszik a csuklómon lévő, de a nagy, ami a hátamon van, illetve has-boka-nyak, simán eltakarható. Vajon belelátnak-e a fejembe, érdekli-e őket mit TUDOK, azon felül, mi van rám varrva?

Időközben a 200 jelentkezettből 186-ra vissza sem hívtak, hébe-hóba még kapok egy egy e-mailt, hogy „Bocs, nem téged választottunk”, és jelzem, semmi baj, én engem választottam volna, de ti nem, hát, mások vagyunk, ennyi.

Visszatérve a kérdéshez. A válasz: igen, van aki lát a tetoválásokon és a hézagos önéletrajzon is túl… Ugyanis sikerült. Nem kissé vagyok transzban, hogy még csak nem is sima kis ügyintéző lettem vagy adminisztrátor (bár azt is elvállaltam volna, van benne gyakorlatom) hanem rögtön sikerült egy diplomával egybevágó, irányító munkakört megcsípni! Több emberem lesz, ilyenre ezer éve nem volt példa, és még meg is fizetnek. Kocsival mindösszesen 20 perc és még fizetik is a benzint.

Szóval megy az izgulás. Mindjárt kezdek, mit vegyek fel, mit fogok enni, ki fognak rúgni. Izgulás. Orvosi vizsgálat (én én az alacsony vérnyomás), betanulás, próbaidő, minden új. Közben karatetábor és anyu betegsége, saját (újabb, de most más) műtétem szervezése. Jaj, csak a próbaidőt éljem túl! Jaj, de jó, hogy létezik nyári tábor! Jaj, ki fog mosni, hulla leszek! Mikor fogok megint főzni és hány óra is van, el fogok aludni!
Minden, de minden. Egyszóval, drukkoljatok!