Itt mindenki mosolyog. Meg vidám. Mindenekfelett barátságos. Én is az vagyok.

Most miért kérdezed, otthon mikor mosolyogtam utoljára rá valakire a boltban, az utcán, a családomban? Azt gondolod, én vagyok itt más? Tényleg azt mered mondani, ha otthon rá mosolyognék a pénztárosra akkor visszamosolyogna? Ha otthon f@s időben, lóg az eső lába időben – ami itt az év 360 napját jelenti az otthoni 103-al ellentétben- lámpát gyújtanék, ilyen kis helyes Smargdeg lampionokat és összejönnék a barátaimmal színes esőkabátkákban a Börzsöny egy tisztásán, akkor szerinted ugyan ilyen boldog lehetnék?

Nem értem, miért gondolod. Ez NEM ugyanaz. Itt szeretik, elfogadják az embert akkor is, ha más a bőrszíne, a nemi hovatovábbja, a kultúra, amit hoz magával. Minden svájci imádja a szemetet válogatás nélkül a kukába szóró külföldieket, germán a normaszegő magyarokat, angol a pontosságáról jól ismert déli népeket. Ahogy mi, otthon is gyakran énekelünk együtt a munkában meg nem fáradt, szomszédban mulatozó “nézését meg a járását” roma barátainkkal. Egyformák vagyunk igenis. De otthon, MÉGSEM ugyanaz. Hiába nyújtunk barátságos kezet az összes “refugees”-nek, hiába szeretnénk élni ugyanilyen szivárványszínű sokféleségben, mint itt a nyugat szerencsésebb felén, egyszerűen nem tehetjük.

Csak átjöhetünk ide, álmodozhatunk róla, az életünk mennyire más és főleg végre boldog lenne, ha összecsomagolnánk mindent és végre itt hagynánk ezt a nyomorult kis országot, ahol az évi átlag napsütéses órák száma 2200 (briteknél van vagy ezer- ezerkétszáz, meg az északiaknál). Ahonnan, ha nyelvünk picit módosítjuk, máris szomszédos országok népeit fogjuk könnyedén megérteni. Ahol van négy évszakunk, pedig lehetne helyette egy is mint Kaliforniában, ahol nemcsak azt nem veszed észre egy idő után, milyen nap van, hanem azt sem, milyen év. Mennyivel “kúlabb” lenne vulkánok (már nem működik, mondom!) tövében élni vagy valami jó kis földrengés sújtotta, esetleg árvizes helyen.

Csupa befogadó, örökké vidám ember közt.