Ismét magukra maradtunk. Úgy érzem, semmi sem változott nagyanyáink óta. Látszólag lett csak lehetőség válás után, gyerekkel újra családdá válni. Nem kell a fiam senkinek. S vele együtt már én sem. Hogyan mondjam el neki, hogy többet nem látja? Hogy részese lett a mindennapjainak, elkezdte biztos tényként kezelni a létezését, s most ezt felejtse el?
De talán, mégis. Ő érezhetett valamit, tudta, amikor én nem akartam erre gondolni. Az óvodai rajzokon apa, anya és ő szerepelt. A férfit sosem rajzolta rá. Talán, mert zsigerileg, jobban érezte-tudta, nem az ő apja? Sejtette, hogy el fogja hagyni őket?
Annyira szerettem volna, ha létezik ez az út. Ha úgy tehetnék, mintha mi sem történt volna. Ha nem kellene azt gondolnom, végleg magunk maradtunk. De nem így van.
Amint kilépett az ajtón, megszűnt a családunk számára létezni. S kiléphetett, hisz nem kötötte ide semmi: se jogok, se kötelességek. Úgy léphet ki a szerepéből, hogy igazából soha nem is volt szerepe. Nem volt apa és nem volt családfő. Nem volt nevelőapa sem, hiszen az igazi apa létezésével számára ezt a szerepet sem osztották ki.
A családja számára sosem lettünk beltagok. Az unoka valójában nem unoka, a nagyszülők sem azok.
Barátnőm, aki úgy tűnik okosabb volt nálam, meg sem próbált újrakezdeni. Tudomásul vette a korlátait. Amire azt gondoltam, hitetlen és nem mer álmodni arról kiderült, ő ítélte meg a helyzetünket reálisabban. Nem tette ki a fiát annak a kudarcnak, amit az új ember megszeretése majd elvesztése jelenthet. Nem lett átjáróház az életük: bár szomorú a kettősük, de olyan biztonságot és állandóságot ad, amit semmi más nem.
Én hittem a külvilág sugallta ábrándokban. Hogy a válás után is fiatal és vonzó nő vagyok. Hogy az életem nem szűkül be a gyerek adminisztrálása és a munkahely kettősére. Reméltem, van esélyünk a folytatásra. Az újrakezdésre.
A válás meggyengített anyagilag. A kihullott bevételek, az apa minimális hozzájárulása, a megnövekedett költségek iszonyatos terhet jelentenek. S ez a teher csak fokozódik az elviselhetetlenségig azzal, hogy minden más problémámmal is magamra maradok. A gyerekem csak kolonc, teher a jelentkezők nyakán.
Ő úgy tűnt, másképp áll hozzánk. Felcsillant a remény, újra család lehetünk. De nem. Nem bírta ki a hétköznapok nyomását, az “én gyerekem- te gyereked vitákat”, a vér szerinti apa fel-felbukkanó személyét, a közössé nem tehető gondokat. Nem lett jogom számon kérni, hisz miért tehettem volna? Nem az apja, nem tartozik érte felelősséggel…
Minden új kapcsolatnál azt reméltem, valóban abban a modern és elfogadó világban élünk, ahol létezik a patchwork család a médiaszemélyiségek- híres emberek életén kívül is. Ha nem vagyok se Szinetár Dóra, se Liptai Klaudia, akkor is. Ha csak egy egyszerű nő vagyok, kicsit amortizált testtel és még amortizáltabb lélekkel, egzisztenciális és ügymeneti gondokkal.
Nem tettem magasra a lécet, nem volt megugorhatatlan. Kivéve, ha valóban, ez a szám igazából nem is létezik az olimpián, s olyan versenyszámban akartam indulni, amit meg sem hirdettek..
Még mindig reménykedem. De egyre tüskésebben, gyanakvóbban állok szemben a jelentkezőkkel. Nem tudom, van-e jogom újra kockára tenni a gyerekem lelki nyugalmát?
Nem tudom még elengedni a vágyat. Most még, nem…
( Az írás férfi párja itt olvasható, korábbi írás pedig a sérülő gyerekről itt.)
Ha Te is úgy érzed, van miről beszélnünk, vedd fel velünk a kapcsolatot. Ha szívesen írnál magazinunkba, ha érdekel az újságírás, köztünk a helyed. Arlette
